Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 4. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Mészáros Zsolt: A Maghreb palesztínjai: a nyugat-szaharai konfliktus a világpolitikai érdekek árnyékában
Mészáros Zsolt elfogadását, mert gazdasági és rövid távú biztonságpolitikai érdekeik is ezt diktálják. Mégsem mondhatják ki nyíltan vágyaikat az ENSZ és lakosságuk előtt, mert ezzel megkérdőjeleznék országaik „egyetemes emberi jogok" melletti elkötelezettségét, valamint a nyugati világ kettős mércéjére is fényt derítenének. Hogyan lehet tiszta lelkiismerettel végignézni a 21. században, ahogy egy állam a szomszéd állam katonai megszállását jogilag elismerteti a nemzetközi közösség előtt, miközben a Kuvaitok és a Koszovók azonnali beavatkozásra sarkallják a „civilizált" világot? A MINURSO mandátumának meghosszabbítása is jelzi, hogy az ENSZ nem mond le teljesen a nyugat-szaharai népről. Ennek ellenére a világszervezetet is láthatóan - Juan Soroeta Liceras szavaival élve - a „nemzetközi megcsömörlés"76 jellemzi. A jogász cikkében arról beszél, hogy a nyugat-szaharai konfliktus zsákutcába jutott, pontosan azért, mert nincs háború. Afrika új- és jelenkori történelme a gyarmatosítók elleni fegyveres felkelésekről szólt, és a nyílt agresszió hiánya eltereli a nemzetközi közösség figyelmét a forrongó válsággócok felé (Irak, Afganisztán, Szudán). Liceras nem túl optimista jövőképe a konfliktusról hosszú távon két végkifejletet vetít előre. 1. A Polisario elfogadja a marokkói autonómiát, és a visszatérő menekültekre alapozva megindít egy palesztin típusú szabadságharcot, számolva annak a valószínűségével, hogy amerikai és marokkói nyomásra terrorszervezetnek nyilvánítják;77 vagy 2. a Polisario a politikai megoldás keresése mellett a nemzetközi média mélyebb bevonását reméli, és ezen keresztül a vezető nagyhatalmakon belüli civil társadalom nyomásgyakorló erejére épít. Abdelali Benamour mérsékelt marokkói politikus könyvében a marokkói civil társadalom dinamizálásában látja a megoldás kulcsát a konfliktushoz. Véleménye szerint az egyetlen út az autonómia elfogadása és bevezetése egy tágabb, több régiót átölelő „háromszintes intézményrendszer" alatt: a régió, az állam és a Maghreb szövetség kötelékében.78 Egy biztos, a patthelyzet senkinek sem kedvez. Marokkó évente 400 millió dollárt költ a 150 ezer katona és védelmi berendezések fenntartására, amely összeg éppen akkora, mint az Európai Uniótól kapott segély.79 Mind a nemzetközi, mind a belföldi legitimációt és a demokratikus lépéseket követelők megnyugtatását is egy békés rendezés szolgálná. A királyság intézményének erősödése vagy gyengülése kiszámíthatatlan tényező. Elemzők szerint bármilyen szeparatista engedmény az uralkodót árulás vádjával illetné. Hudecz Gergő tanulmányában nem félti VI. Mohammed uralmát, a World Values Survey adataira hivatkozva arról ír, hogy a marokkóiak 98 százaléka büszke arra, hogy marokkói, és 97 százalékuk bízik a vallási vezetőkben, beleértve a legfőbb vezetőt, a királyt.80 Szerintük ők hozzák Allah áldását (baraka) a földre. Az algériai menekülttáborokban sínylődő nyugat-szaharai lakosság is ebben reménykedik. Dél-Afrika és Kelet-Timor példái mutatják, hogy a remény olyan politikai tényező, amely a legelképzelhetetlenebbet is megvalósíthatja. Úgy legyen! Allah Akhbar! 176 Külügyi Szemle
