Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 4. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Kalmár Zoltán: Titkos szerződés Szuezről
Titkos szerződés Szuezről szabályai szerint egymásra montírozták. Az erőltetett politikai párhuzamot előtérbe állítva fennkölt moralizálással hangsúlyozták, hogy nem fogják Nasszer hitleri étvágyát kielégíteni. Minden olyan engedékenységet elutasítanak, amely a rablóháborúk előestéjén, 1938 szeptemberében a müncheni egyezményhez vezetett. Nasszer nem hódolt a fasizmus fajgyűlölő ideológiájának, s tegyük hozzá: nem volt az európai értelemben vett kommunista eszme, a szovjet ideológia elkötelezettje sem. Azon túl, hogy beszédeivel tömegeket tudott hipnotizálni, ténylegesen aligha emlékeztetett a német diktátorra. Ekkor még valóban nem lehetett tudni, hogy hová vezet Nasszer útja, azt azonban kevesen gondolhatták, hogy a gyarmatosító nagyhatalmak által felügyelt egyiptomi csatorna egyiptomi fennhatóság alá helyezése páratlan fenyegetést jelent a fél világnak. A későbbi események sem igazolták a francia politikusok félelmeit. Mindazonáltal a Szuezi-csatornát államosító egyiptomi elnököt politikai ellenfeleinek nemcsak azért volt fontos egy újjászülető Hitlerként bemutatni, nehogy megértőn viszonyuljon a Nyugat többi állama az arab világ vezető politikusához, hanem azért is, mert így az éppen küszöbön lévő háborúban, a vezető cionista politikusokhoz hasonlóan, a franciák is minden erkölcsi felelősség alól kivonhatták magukat. Látnunk kell, hogy a túlzott hatalomkoncentrációval vádolt Nasszer elnöksége idején Franciaországot már másfél-két évszázada a szigorú dirigista politika, az állam kiemelt szerepe és felelőssége jellemezte. Rá kell mutatnunk arra is, hogy az 1950-es években Franciaország az Algéria-komplexustól szenvedett, s Párizs szemében a szuezi válság elválaszthatatlanná vált az algériai eseményektől. A szuezi válság idején Algériában már két éve fegyveres harc dúlt a függetlenség elnyeréséért, a modern algériai köztársaság megteremtéséért, Franciaországnak már 400 ezer katonáját kellett „rend- fenntartás" céljából az észak-afrikai országban állomásoztatnia. A franciák abban bíztak, hogy ha katonai sikereket tudnak felmutatni Egyiptomban, győzedelmeskedhetnek az algériai felkelőkkel szemben is. Ha sikerül félreállítani Nasszert, aki az algériai felszabadító mozgalmat fegyverekkel támogatta, az algériai ellenállás is felszámolható. A franciák emellett egy másik stratégiát is életben tartottak, amelynek az volt a lényege, hogy „Algéria kapu Egyiptom, Egyiptom pedig a Közel-Kelet meghódítása felé".2 Napóleon 1798-as egyiptomi expedícióját megelőzően már a felvilágosodás jeles filozófusai, Montesquieu, Voltaire, továbbá Leibniz is megfogalmazták, hogy Egyiptom elfoglalása Franciaország elsődleges külpolitikai céljai között kell hogy szerepeljen.3 Az 1950-es évek közepén a hagyományosan brit érdekszférának számító Nílus-völgy- re, az egyiptomi sivatagban ez idő tájt felfedezett olajlelőhelyekre is szemet vetett Franciaország. Párizs potenciális hídfőálláshoz akart jutni Egyiptomban, ahol éppen 1956 nyarán adtak át egy új kőolajvezetéket. Franciaország erőfeszítései befolyásának növelésére a Földközi-tenger keleti medencéjében azonban kudarcba fulladtak. Fél évszázad távlatából már határozottan állítható, hogy „ha Egyiptom nyújtott is némi segítséget a Nemzeti Felszabadítási Frontnak (FLN), sem az nem mondható el 2009. tél 131
