Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 4. szám - ELMÉLET - Friedmann Viktor: Demokrácia, inkluzivitás, biztonság
Friedmann Viktor lik. A társadalmi/közösségi biztonsági dilemmának is elkeresztelt jelenség leggyakrabban a közösségeket közvetlen módon érintő konfliktusok vagy a társadalmat kettészakító kérdések esetén válik kiemelt tényezővé. Kenyában az etnikum politikai instrumentalizálása jól megfigyelhető volt a kilencvenes évek folyamán, amikor arap Moi a demokratizálásra és liberalizálásra vonatkozó belpolitikai és nemzetközi nyomással szemben az államot alkotó népcsoportok közötti ellentétek élezését választotta fegyverül.30 Bár végül meg kellett hódolnia a változások előtt, s 2002-ben ténylegesen szabad és tisztességes választásokat tarthattak az országban, arap Moi örökségétől azóta sem volt képes szabadulni az ország. 2005-ben, a demokratikus változások felett érzett öröm és optimizmus ellenére, a már említett Afrobarométer felmérésében a válaszolók 66 százaléka vélte úgy, hogy a politikai pártok közötti versengés „gyakran" vagy „mindig" erőszakos konfliktushoz vezet.31 Az etnikai különbségeket a politikai polarizáltság alakította a fegyveres konfliktusok dinamikáját, a kialakuló szövetségi rendszerek struktúráját és körét, valamint a válságok során jellemző narratívákat alapvetően meghatározó tényezővé. Szudánban az identitás mindig is központi szerepet játszott a politikai hatalom gyakorlása szempontjából. Az országban megfigyelhető „rasszizmus" azonban sajátos természetű: nem annyira a bőrszínen, hanem inkább a történelmi és kulturális gyökereken alapul.32 Nem egyszerűen arról van szó, hogy a hatalmi viszonyok az etnikai viszonyokat képeznék le, hanem fordítva is jelentős hatás mutatható ki. Azok az etnikai csoportok, melyek képesek voltak magasabb státust elérni, gyakran magasabb etnikai kategóriába is kerültek, amelyhez utólag gyártottak megfelelő eredettörténetet. A hagyományos értelemben vett arab rasszizmus és felsőbbrendűséghit - bár mára már megfertőzte az elit egy részét valójában importált ideológia, eredetét tekintve Kadhafi elnök pánarab eszméihez és a líbiai rezsim által kiképzett számos szudáni arab zsoldoshoz köthető.33 A kormányzás szempontjából viszont az etnikai/faji ellentétek egyfajta tőkeként jelentkeznek, ami a periféria uralom alá vonása során kitűnően felhasználható. Ahogy Jók Madut Jók fogalmaz: „egymás ellen lehet uszítani őket, amikor mindannyian a kormány ellen vannak, vagy fel lehet fegyverezni az egyiket a másik ellen, ha valamelyik erőszakkal fordul a kormány ellen."34 Az elit ismérve azonban Szudánban nem csupán az arab származás, hanem az iszlám ortodox ágának követése is, amelyet a 19. század második felében még a török-egyiptomi hódítók vezettek be éppen abból a célból, hogy az önálló hatalmi központoknak tekintett helyi, a szúfizmushoz tartozó iszlám csoportokkal szemben a központi hatalom számára jobban irányítható vallási intézményrendszert hozzanak létre.33 Az iszlám a mai napig központi szerepet játszik a rezsim nemzetépítési és politikai stratégiájában. A saría alkalmazásához való ragaszkodás, mivel kizárja, hogy hitetlenek vezessenek muszlimokat, erősen korlátozza a déliek politikai pozícióba kerülését.36 Ugyanakkor a vallás az északi, iszlám hitű területeken is kitűnő fegyvernek bizonyul az ellenzéki hangokkal szemben. El-Besir elnök rezsimjét elég sok kritika éri amiatt, hogy a valóság46 Külügyi Szemle
