Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 1. szám - ÁLLAMÉPÍTÉS - Paragi Beáta: Békefolyamathoz kötött államépítés a Közel-Keleten. A palesztin eset tanulságai
Paragi Beáta örvendett. Az Izrael és a Palesztinái Felszabadítási Szervezet (PFSZ) képviselői által kidolgozott elvi nyilatkozat (Declaration of Principles, továbbiakban DoP 1993), az annak végrehajtására vonatkozó további megállapodások az akkor elérhető maximumot tükrözték.1 A békefolyamat deklarált célja nem a palesztin állam létrehozása volt, csupán annak az időszaknak a szabályozása, amely során a két félnek megállapodásra kell(ett volna) jutnia a palesztin területek végső státusáról. A végső státus természetesen az önálló államiságban való hitet jelentette, legalábbis a palesztin közvélemény számára. Az elvi nyilatkozat aláírását megelőző Izrael és PFSZ közötti kölcsönös elismerés - a két nép 20. századi történetének tükrében - hatalmas előrelépésnek minősült. Talán ez is magyarázza, hogy a kétoldalú keretek között formált megállapodások a következő óvatos megfontolásokra épültek: konstruktív kétértelműség (constructive ambiguity) a szövegezésben; fokozatosság (gradualism) a hatáskörátadás kapcsán, illetve - különösen az izraeli belpolitikai változásokkal összhangban, 1996 után - viszonosság (reciprocity) a megállapodások végrehajtása során. A felsoroltakban rejlő lehetőségek ellenére, azok mégis inkább az oslói folyamat - és az azt támogató donortevékenység kudarcát eredményezték. A másfél évtizede megkötött megállapodások bizonyos értelemben konzerválták a fennálló status quó t, amennyiben a megszállás de facto keretei nem csupán változatlanok maradtak, de - legalábbis az azt aláíró PFSZ részéről - lényegében de jure is elismerést nyertek.2 Más olvasatban ugyanezek a megállapodások jelentős előrelépésnek bizonyultak, hiszen a palesztin nép története során először kapott rá lehetőséget, hogy saját belső ügyei felett - a Palesztin Nemzeti Hatóság (megalapításakor PH, majd 1996-tól PNH) keretein belül - az otthonának tekintett földrajzi területen autonómiával rendelkezzen. Bár a megállapodások az Izrael és a PFSZ közötti közvetlen tárgyalások eredményei, azok tartalmi összefüggései nem választhatók el sem a felek közötti (belső) de facto aszimmetrikus erőviszonyoktól, sem az egyéb (külső) de jure vonatkozások által kínált lehetőségektől. Nemzetközi jogilag vitatható, hogy egyáltalán nemzetközi szerződésnek minősülnek-e a dokumentumok - s mint ilyen, kötik-e a feleket vagy sem - amennyiben a nemzetközi szerződések jogáról rendelkező bécsi egyezmény 2. (la) cikke értelmében azok részesei csak államok és nemzetközi szervezetek lehetnek.3 A megállapodások (belső vagy nemzetközi) gazdasági összefüggéseit tekintve a - párizsi jegyzőkönyvben (PP 1994)4 megszövegezett - felek közötti együttműködés valahol a szabadkereskedelmi megállapodás és a gazdasági-, unió között helyezkedik el. A felek mögöttes politikai érdekeiből adódóan a PP gazdasági jogi értelemben sem definiálja pontosan, hol húzódik a felek szuverenitásának fizikai vagy átvitt értelemben vett határa. Arra sem ad világos választ, hogy szorosabb gazdasági integráció vagy szeparáció-e az együttműködés célja.5 A nemzetközi jogi és gazdasági kapcsolatok természetéhez hasonlóan meglehetősen ellentmondásos a megállapodásokat igazoló nyugati gondolkodásmódra - gazdasági racionalitásra - építő filozófia is.6 Az elképzelés értelmében az átmeneti időszak és a fo74 Külügyi Szemle
