Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Réti György: Albert Rakipi: A gyenge államok és a biztonság (a biztonság kérdésének újragondolása a hidegháború utáni Balkánon)
Könyvekről Rakipi számos példával illusztrálja, hogy a gyenge államok léte milyen veszélyeket hordoz a regionális és a nemzetközi biztonság szempontjából. A gyenge államokban a konfliktusok általában polgárháborús formában jelennek meg, és ezek gyakran öltenek nemzetközi jelleget. Példaként megemlíti a Szovjetunió három beavatkozását Magyar- ország, Csehszlovákia és Afganisztán eredetileg belő konfliktusként induló zavargásaiba (57. és 59. o.). A hidegháború után jelentősen megnövekedett a gyenge állami létből eredő konfliktusok száma. Ezt a könyv elsősorban annak tulajdonítja, hogy a Szovjetunió és Jugoszlávia által évtizedeken keresztül mesterségesen elhallgatott nemzetiségi problémák ekkor megújult erővel törtek fel, és ezek vezettek a volt tagállamok közötti konfliktusokhoz (61. o.). A gyenge államiság elméleti megalapozását elvégző első rész után a második rész két esettanulmányt tartalmaz: Albániáét és Macedóniáét, mint gyenge államokét. A szerző rövid történeti áttekintéssel kezd. Megállapítja, hogy a két ország gyenge államiságának fő okai a következők voltak:- az államiság hagyományainak hiánya és megkésett volta;- az ottomán tradíciók;- a nagyhatalmak megosztó politikája a Balkánon;- az etnikai problémák sokasága és bonyolultsága;- a gazdaság elmaradott, agrár jellege (69-75. o.). Az Albánia, egy gyenge nemzet állam fejezetben a szerző történelmi távlatba helyezve vizsgálja a „gyenge államiság" kialakulását. A négyoldalas bevezető részben röviden áttekinti az albán állam történetét. Megállapítja, hogy a különböző kormányok két legnagyobb feladata az ország területi integritásának biztosítása, valamint hatalmuk és akaratuk országon belüli érvényesítése volt. A területi integritás állandó veszélynek volt kitéve elsősorban Jugoszlávia, Görögország és Itália részéről. A belső modernizációt nehezítette az eredendő elmaradottság, valamint a belső megosztottság (76-80. o.). A szerző történelmi keretekbe helyezve vizsgálja az albán államiság történetét. Az albán állam eredendő problémája volt, hogy az 1913-as londoni konferencia az ország határain kívül hagyta az albánok lakta területeknek mintegy felét. Ez a tény hol gyengébb, hol erősebb formában állandó konfliktusforrássá vált. 1912 és 1925 között az államiság csak formálisan létezett, a nagyhatalmak és a szomszédos államok egymással is hadakozva vetélkedtek az Albániai feletti befolyásért és az albán területekért. Az 1924-ben jugoszláv támogatással hatalomra került Zogu 15 éves uralma alatt létrehozta az albán történelem első centralizált államát. Személyi korlátái, az ország elmaradottsága és megosztottsága miatt a modern állam kialakítása rendkívül lassan ugyan, de haladt. A kormány kiterjesztette a hatalmát csaknem az egész országra, utakat, iskolákat és kórházakat építtetett (80-84. o.). A tengelyhatalmak 1941-es balkáni győzelmeik után létrehozták az általuk megszállt Nagy-Albániát; ehhez csatolták a többnyire 214 Külügyi Szemle
