Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - NÉMETORSZÁG - Kiss J. László: A német pártrendszer történelmi útja és a 2009-es parlamenti választások. A sokpártiságtól a kétpólusú pártpolitikai rendszer megszilárdulásáig
Kiss /. László az SPD-hez fűződő kapcsolatait is. Jövendő arculatának tekintetében a koncepciók a „hagyományos szociális állam pártjától" az „új szociális demokrácián" át a „pluralista szocialista gyűjtőmozgalom" elképzeléséig terjednek. Az egyesült Németországban egy valóban modem baloldali párt még kis pártként is fontos rést tudna betölteni a politikai szervezetek versenyében, ám a Baloldal esetében az ilyen - szellemi és kulturális - nyitás irányába mutató jelek még nem ismerhetők fel. A német munkásmozgalom története a szakadások és szakítások története. 1945 után a Zöldek megjelenése bizonyos tekintetben felfogható az első megosztottságnak, ám az igazi szakadást a Baloldal valódi össznémet pártként történő létrejötte jelentette, mivel nem csupán az SPD-vel, hanem az uniópártokkal szemben is kihívást jelent. Számos jel mutat arra, hogy felemelkedésével szemben a hagyományos néppártoknak eddig nem sikerült igazán megtalálniuk a megfelelő magatartást. A szóbeli kisiklások alkalmanként az ossík („keleti") szidalmazásához vezettek, s a legtöbbször a várttal ellentétes hatást váltottak ki. A 2005-ös választási kampányban Edmund Stoiber (CSU) bajor miniszterelnök egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy nem képes felfogni Gregor Gysi és Oskar Lafontaine (a Baloldal két alapítója) sikerét, pontosabban azt, hogy a két, legnagyobb kudarcot vallott politikusnak hogy sikerülhetett az új tartományokban a szavazatok 35 százalékát megszerezni. Hozzáfűzte azt is, hogy nem fogadhat el olyan helyzetet, amikor a keleti országrész határozza meg, hogy ki legyen a német kancellár; az állandó kudarcérzésben szenvedők nem határozhatják meg Németország jövőjét. Négy évvel később, a 2009-es választások előtt a CDU egyik baden-württembergi politikusa egy internetes oldalon úgy nyilatkozott, hogy megszégyenítő azoknak a választóknak a történelmi tudatlansága és feledékenysége, akik a Baloldal 20-30 százalékos választási sikeréhez járulnak hozzá annak ellenére, hogy a nyugati adófizetők az utóbbi húsz évben 1600 milliárd eurót áldoztak a keleti tartományok újjáépítésére.19 Ugyanakkor feltételezhető, hogy az unió tartott attól, hogy az NDK-diktatúrával való túlzott foglalkozás még több választót kerget a Baloldal karjaiba. Számításaikban bizonyára szerepet játszott az is, hogy a Die Linke túlzott támadásával az SPD-t tehermentesítették volna, ám éppen ez volt az, amit a választási kampány során el kívántak kerülni. Az SPD-nek csaknem minden vezetője kizárta a Baloldallal való szövetség esélyét. Franz Müntefering azonban ennél óvatosabban nyilatkozott: az ARD közszolgálati televízió 2009. szeptember 1-jei adásában az országos szintű együttműködés lehetőségét kizárta ugyan, ám hozzátette, hogy ez nem az örökkévalóságnak tett kijelentés. Ezzel egyidejűleg, a Saar-vidéken megtartott tartományi választások után egyeztetések kezdődtek a két párt és a Zöldek részvételével megalakítandó „piros-piros-zöld koalíció" létrehozásáról. A tárgyalásokon az SPD és a Baloldal minden lényeges kérdésben viszonylag hamar megegyezett, míg a Zöldekkel a Saar-vidéki szénbányák bezárása ügyében nem sikerült megállapodniuk. Nem minden alap nélkül mutattak rá többen 64 Külügyi Szemle
