Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - NÉMETORSZÁG - Kiss J. László: A német pártrendszer történelmi útja és a 2009-es parlamenti választások. A sokpártiságtól a kétpólusú pártpolitikai rendszer megszilárdulásáig
Kiss J. László te. Konrad Adenauernak a - nem létező - szuverenitásról való lemondás útján annak megszerzésére irányuló, sikeres külpolitikája a szövetségi köztársaság nemzetközi beilleszkedésének feltételeit teremtette meg. A „gazdasági csoda" hullámán a jóléti állam kiépülése egybeesett a CDU/CSU - mint a legnagyobb néppárt - integrációs erejének növekedésével. A párt kezdeti katolikus jellege háttérbe szorult, s minden társadalmi réteg és felekezet előtt nyitottá vált. Az 1959. évi godesbergi programjával az SPD is követte ezt a fejlődést: megvált marxista világnézeti és osztálypárti jellegétől, elfogadta a keresztény pártok külpolitikáját, s újabb társadalmi csoportok irányába nyitott. Ezzel megszűnt az uniópártok részéről az európai, a szociáldemokraták által a nemzeti egyesülési politika - egymást kizáró - prioritásait hangsúlyozó kettőssége. A CDU/CSU-ból, az SPD-ből és az FDP-ből álló stabil hárompárti - illetve a kisebb FDP miatt olykor „két és fél pártinak" nevezett - pártpolitikai rendszer megszilárdult, és csak az 1960-as évek második felében került veszélybe, amikor a szélsőjobboldali Nemzeti Demokrata Párt (NPD) több tartományi parlamentbe is bevonult, s úgy tűnt, hogy az 1969. évi parlamenti választásokon országos szinten is sikert arathat. Az akkor született eredmények azonban rácáfoltak a német demokrácia törékenységét hangsúlyozó véleményekre: a szélsőjobboldali pártra leadott szavazatok aránya, ha kevéssel is, de alatta maradt a bejutáshoz szükséges öt százaléknak. A pártpolitikai rendszer fejlődése 1976-ban az 1990-ig tartó harmadik szakaszába lépett, amelyet újabb pluralizálódás, a négypárti rendszer megszilárdulása jellemzett. A lényeges változást 1980-ban a Zöldek (Die Grünen) „pártokellenes pártként" (Anti-Parteien-Partei) történő megalakulása, majd 1983-ban (a szavazatok 5,6 százalékával) parlamenti bejutása hozta. A különböző baloldali-altematív kezdeményezésekből és polgári-ökológiai csoportosulásokból létrejött pártnak sikerült az új társadalmi mozgalmak erejét és az azokban rejlő posztmateriális értékváltozást a maga javára fordítania, s a pártok versenyében tartósan megvetnie a lábát. A négypárti rendszer kialakulása ellenére, a koalíciókat a megszokott kétpárti szövetségek alkották, sőt, paradox módon, a Zöldek megjelenése még erősítette is a német pártrendszer dualista jellegét. Ok ugyanis az együttműködést kizárólag az SPD-vel keresték, míg a „mérleg nyelveként" a koalíciós hatalmi viszonyokat kétszer is - 1969-ben (az SPD oldalára) és 1982-ben (vissza CDU/CSU felé) - felborító FDP még szorosabban kötődött a CDU-hoz.2 Ily módon az ötvenes és hatvanas évek pártpolitikai aszimmetriája megszűnt: az uniópártok és az FDP által alkotott strukturális többséggel szemben létrejött az SPD és a Zöldek kormányzóképes szövetsége; a hatalmi viszonyok kiegyensúlyozottá váltak. Közben a Zöldek hosszú tanulási folyamaton mentek keresztül; a párton belül a realista irányzat (Reallos) győzelme a fundamentalisták felett, majd 1993-as egyesülésük egy keletnémet irányzatokból álló szervezettel - s így a Szövetség 90/Zöldek (Bündnis 90/Grüne) létrejötte - ennek lezárása volt. A párttá lett mozgalom eljutott a politikai pragmatizmusig, s ennek sikerét később, az 1994. évi parlamenti választásokon megszerzett 49 mandátuma (7,3 százalék) bizonyította. 56 Külügyi Szemle
