Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Füsti Molnár Zsuzsa: Philippe de Schoutheete: A válság és az európai kormányzat
Folyóiratszemle ez az arány már csak 0,90 százalékot tett ki; s ez csak nagyon szűk mozgásteret tesz lehetővé. A bizottság rendelkezik ellenben olyan általános hatáskörökkel, amelyeket érvényre juttathatott volna a válság kezdetén: ez főként a közös érdekek védelmét jelenti a nemzeti érdekekkel szemben. A visszafogottság másik oka éppen ebből ered: maguk a tagállamok nem akarták, hogy a bizottság beavatkozzon, mivel féltek kompetenciáik és hatalmuk átruházásától - bár ez a törekvés a kezdetektől fogva jellemző, és ha a bizottság ezt mindig figyelembe vette volna, ma nem lenne sem közös pénz, sem belső piac. 2008 végén azonban a sürgetések hatására a bizottság aktívabb részvételre szánta el magát: november 26-án például egy gazdaságélénkítő európai tervet tett közzé, amely nagy mértékben befolyásolta a tanács decemberben hozott döntéseit. Az a probléma azonban továbbra is fennáll, hogy az EU még mindig nem állította fel a nemzetközi tevékenységet végző bankok ellenőrzésének európai rendszerét, annak ellenére sem, hogy számos világhírű pénzügyi szakember tett erre javaslatot. A válsággal szembeni fellépést illetően az Európai Tanács kapta a legtöbb dicséretet: a szervezet októberi ülésén a tagállamok késedelem nélkül felsorakoztak egy közös akcióterv mögé, amelynek lényege a bankközi hitelek állami garantálása, és ha szükséges, a bankok újratőkésítése a banki csődök megakadályozása érdekében. A kormányfők abban is megállapodtak, hogy kiterjedt reformra van szükség, amely magában foglalja a nemzetközi ellenőrzés szigorítását, egy globális szinten működő és a válságokat idejekorán előrejelző riasztási rendszer kiépítését, valamint az átláthatóság és ellenőrizhetőség biztosítását célzó szabályozások bevezetését. Az energiaügy és az éghajlatváltozás kérdését illetően a tanács arra kérte a tagállamok vezetőit, ne engedjék, hogy a pénzügyi válság aláássa az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére irányuló erőfeszítéseket. A bevándorlás is szerepelt a tanács napirendjén: a politikusok elfogadták az Európai bevándorlási és menekültügyi paktumot; a tanács kiemelten foglalkozott a lisszaboni szerződés jövőjéről is. A vitathatatlan eredményei ellenére azonban a szerző szerint az irányítást illető kérdésekben felmerül néhány probléma. A francia elnökség idején Sarkozy elnök sikerei egy kissé háttérbe szorították Javier Solana személyét, és némiképp marginalizálták a szerepét. Továbbá az EU-ban kulcsszerepet játszó francia-német páros nézetkülönbségei is aggodalomra adnak okot: a szerző a közös fellépést sürgeti a saját érdekek követése helyett. Szerinte a stabil szövetség létrehozása helyett nem járható út az egyes kérdések köré tömörülő újra és újra felbomló alkalmi koalíciók létrehozása. A 19. századi diplomácia által gyakorolt, majd Rumsfeld által újra divatba hozott „coalition of the willing" soha nem működhet multilaterális keretek között. Az európai kormányzás vizsgálata keretében végül említést kell tennünk a lisszaboni szerződésről, amely jelentős előrelépést jelentene a demokrácia bővítése, a hatékonyság és a külkapcsolatok terén. Kérdés azonban, hogy életbe lépésével jobban fel lennénk-e fegyverezve a válságok ellen. Valószínűleg nem, mivel a lisszaboni szer2009. nyár 247
