Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Szabó Márk: Egy kritikus kézikönyv
Könyvekről A neokonzervatívok ezt a helyzetet ismerték fel, és kínáltak rá egy stratégiát, amely máig talán a leginkább vitatott mind az akadémiai, mind a politikai szférában. Az Egyesült Államok vezető szerepére hivatkozó, a korábbi nemzetközi jogi előírásokat átértelmező dokumentum (National Security Strategy, 2002) kétségtelenül ellentmondásos, magában foglalva mindazt, ami a posztbipoláris neokonzervativizmust jellemzi. A Békés Márton által leginkább kifogásolt univerzális demokráciaexportőr szándék, valamint a megelőző csapásmérés doktrínájának átértelmezését és kiszélesítését célzó kísérlet a neokonzervatív teoretikusok és döntéshozók grand oeuvre-jeként szándékozta valóban új alapokra helyezni a nemzetközi kapcsolatok rendszerét. A politikai projekt gyors sikerére építő szándék Irakban kudarcot vallott, ehhez nem fér kétség - a kérdés csak az, ténylegesen kisiklott-e ezzel az „új", 21. századi neokonzervativizmus, végleg elhagyva gyökereit és eszméit. A szerző, alig meglepő módon, egyértelmű igennel válaszol a kérdésre, mert állítása szerint a hegemóniára törekvő neokonzervatívok egyszerre kettős problémát jelentenek az eszme fundamentális célkitűzései számára. „A hegemónia helyett a realizmus - a neokon külpolitika eredeti elméleti alapja - célja az erőegyensúly megteremtése. [...] A realizmus a külpolitikai elemzésben ódzkodik minden ideológiai megfontolástól" (Békés, 2008b: 227. o.). Kérdés: vajon beszélhetünk-e még valójában a „tiszta" realizmus időszerűségéről a 21. században? Létezik-e még a szerző által kívánatosnak tartott erőegyensúly akkor, amikor 1989-et követően mind ez idáig a nemzetközi rendszer Amerikán kívüli szereplői egyszer sem fogtak össze annak érdekében, hogy így képezzenek valódi hatalmi ellenpólust Washingtonnal szemben. Úgy tűnik, mintha az Egyesült Államok ma éppenséggel a realista iskola hatalmi egyensúlyelméletének cáfolatául szolgálna, és a vele szemben formálódó koalíció hiánya mégiscsak a Békés által kárhoztatott egyik „új" neokonzervatív, Charles Krauthammer állítását igazolná vissza. Eszerint a posztbipoláris világ geopolitikai valósága az „egyetlen hatalmi pólus, a nyugati világ csúcsát megtestesítő Amerika" (Krauthammer, 1990:24. o.).3 Olykor úgy tűnik, Békés Márton vitája az új neokonzervatív politikusokkal és teoretikusokkal inkább a 21. századi nemzetközi rendszer hatalmi struktúrájával szembeni elégedetlenségből fakad, ebben azonban a neokonzervatívoknak és az általuk támogatott amerikai politikusoknak történetesen kisebb a szerepe, mint azt a könyv sugallja. A „neokonzervatív kiáltványként" is felfogható 2002-es Nemzetbiztonsági stratégia kétségtelenül kerüli a konszenzust - vajon nem pontosan azon belátásból fakadóan, hogy maga a posztbipoláris és 09/11 utáni - „posztvesztfáliai" - nemzetközi rendszer az, amelyben a korábbi logikára épülő stratégiai és biztonságpolitikai gondolkodás irrelevánssá vált? Egy másik konzervativizmus óhajtása Békés Márton könyve egyedülálló a magyar nyelven a neokonzervatívokról megjelent szakirodalmi kínálatban. Az első monográfia, amely azzal az igénnyel íródott, hogy egy korszak lezárulásával megpróbáljon értelmezési keretet adni egy olyan jelenség242 Külügyi Szemle
