Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Vámos Péter: Az Európai Unió és Kína kapcsolatai
Könyvekről a dömpingellenes intézkedések alkalmazásától, tartózkodnak attól, hogy politikai kérdésekben konfrontálódjanak Kínával. Az EU elsősorban ezen országok politikája miatt nem képes határozottabban fellépni a tibetiek önrendelkezése vagy az emberi jogok érvényesítése ügyében. Néhány tagállam, például a Kínával hagyományosan jó viszonyt ápoló Románia Peking támogatójaként lép föl ezekben a „kényes" politikai kérdésekben. Az „Európa-követők" (Ausztria, Belgium, Észtország, Írország, Lettország, Litvánia és Luxemburg) Kínával fenntartott kapcsolataikat nem tekintik külpolitikájuk központi kérdésének, nem keresnek önálló megoldásokat, alkalmazkodnak a „közös" Kína-politikához. Azt a változtatásra szoruló képet erősítik, hogy Kína nem elsőrendűen fontos az EU számára. Ezek alapján nem meglepő, ha Kína nem tekint az unióra egységes entitásként. A legnagyobb felelősséggel ezért a három nagy, Franciaország, Nagy-Britannia és Németország tartozik. Mindhárom ország arra törekszik, hogy Kína első számú európai partnerévé váljon, vagyis Pekingben inkább egymás versenytársaiként jelennek meg, gazdasági-kereskedelmi vonatkozásban mindenképpen. Pedig Kína csak akkor hajlandó engedni a nyomásnak, ha az megfelelően koncentrált és egyeztetett (akár az Egyesült Államokkal is), s ha egyaránt bírja az EU és a tagállamok támogatását. A besorolás persze nem állandó, egy esetleges kormányváltás a Kína-politikában bekövetkező változásokhoz is vezethet, aminek következtében egy ország besorolása egyik napról a másikra változhat (mint Németországé Schröder, illetve Merkel kancellár kormányzása idején). A szerzők szerint Franciaország Kína-politikája annyira képlékeny, hogy egyetlen kategóriába sem sorolható be. A tanulmány szerzői szerint a megfelelő európai politika az érdekalapú, „kölcsönös bevonás" (reciprocal engagement) lenne. Európának elvárásait és követelményeit néhány, számára kulcsfontosságú területre kellene koncentrálnia, és Kínát nyomásgyakorlással, illetve ösztönzőkkel kellene rábírnia az együttműködésre. A kiemelt fontosságú területek kiválasztásakor a két fő szempont, hogy a kérdés releváns legyen az EU egésze számára, illetve hogy az adott kérdésben az unió legyen képes egységes fellépésre. A kölcsönös bevonáshoz a szerzők szerint mind a négy csoport részéről változtatásra van szükség. Az „ideológiai szabadkereskedőknek" el kell fogadniuk, hogy a piacokhoz való hozzáférés politikai eszközként történő felhasználásának elutasítása nem ellensúlyozhatja az Európát kihasználó kínai politikai lépéseket. Az „alkalmazkodó merkantilistáknak" fel kell ismerniük, hogy az ipari óriás támogatásának eredménye csak az lehet, hogy az unió gyengül a japán és amerikai versennyel szemben, miközben Kína politikai támogatása következtében az unió nemzetközileg jelentéktelenebbé válhat. Az „erőszakos iparosoknak" azt kell belátniuk, hogy szükség van koherens EU- stratégiára. Az „Európa-követőknek" pedig azt kell megérteniük, hogy az nem tesz jót az egységes Kína-politikának, ha úgy tesznek, mintha nekik nem lenne fontos a Kínával fenntartott kapcsolat. 2009. nyár 231
