Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 1. szám - ÁLLAMÉPÍTÉS - Marton Péter: Az államépítés sorrendisége és az afganisztáni bonyodalmak
Marton Péter lárok megtérülése marginálisan a végtelenségig nőhet. Ám jelenleg bizonyosan a mar- ginálishaszon-görbék inflexiós pontja előtt járunk. Amíg Afganisztánban hiányzik az alapvető infrastruktúra, még a gerillaháború által nem érintett területeken is, addig van mire segélyeket költeni. Amíg Afganisztánban a légierővel szemben tehetetlen gerillák időről időre járási központokat foglalhatnak el, mert azokat nem biztosítja elegendő szárazföldi erő, addig katonákat is van miért Afganisztánba küldeni. Különösen az utóbbi kérdés vált ki jelentős vitákat. Ezek során még a katonák létszámának növelését szükségszerűnek látók gondolatmenetét is aggasztó hallani, amint ők az Irakban látottakra egyfajta pavlovi reflexszel reagálva nyugtázzák, hogy egy kisebb „surge" (a katonai létszám gyors növelése) Afganisztánnak is jót tehet. Ez a gondolatmenet hibás - először is azért, mert Irakban nem a surge vezetett fordulathoz az ottani gerillaháborúban; másodszor azért, mert Irak nem Afganisztán; harmadszor pedig azért, mert Afganisztánban a létszámhiány sokkal nagyobb, mint Irakban valaha is volt. Az utóbbi állítás alátámasztása végett említhető, hogy a szovjet vezérkar az 1980- as években 600 ezer katonát tartott volna szükségesnek Afganisztán hatékony megszállásához, ehhez képest a szovjet beavatkozás csúcspontján is mindössze százötvenezer katona állt a rendelkezésükre. A szovjet vezérkar becslése a katonák szükséges számára vonatkozóan meglepően egybevág a RAND Corporation becslésével, miszerint egy gerillaháborúban a gerillák ellen harcoló erőknek legalább két katonája kell jusson száz lakosra - Afganisztán lakosságát durván 30 milliósnak becsülve éppen 600 ezer katona kellene tehát ennek alapján is. Nem állítom azonban, hogy Afganisztánban valóban ennyi katonára lenne szükség. A megfelelő doktrínák javíthatnak a katonai fellépés költséghatékonyságán. A gerilláknak sincsenek olyan forrásaik, mint az egykori mudzsahedeknek az 1980-as években, amikor az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia egyszerre finanszírozta a harcukat. Mindenképpen több katonára van azonban szükség a gerillák elleni hatékony fellépéshez, és a létszám egyelőre csak nagyon lassan kúszik felfelé. Még az egyes értékelések szerint csapatfelajánlási konferenciává degradálódott bukaresti NATO-csúcs sem javított jelentősen a helyzeten. Eközben a bőségesebb anyagi ráfordítás is jelentős eredményekre vezethetne - ezen a téren a valóban új felajánlásokat nem hozó párizsi donorkonferencia jelentett a közelmúltban csalódást. Ha elegendő pénz és katona állna rendelkezésre, az ebben a tanulmányban leírt ellentmondások nagy része vagy nem jelentkezne, vagy elenyésző jelentőséggel bírna csupán. Több területet lehetne biztosítani, több területen lehetne biztonságos humanitárius segélyezést folytatni és egyszerre fejlesztési projekteket is beindítani. A nem kormányzati szervezeteknek nem kellene egy-egy projekt költségvetésének jelentős részét védelem vásárlására fordítaniuk így vagy úgy. Több milíciát lehetne lefegyverezni, vagy a biztonsági szektorba integrálni. Gyorsabban lehetne egy megfelelő létszámú afgán hadsereget 36 Külügyi Szemle
