Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 1. szám - ÁLLAMÉPÍTÉS - Marton Péter: Az államépítés sorrendisége és az afganisztáni bonyodalmak
Az államépítés sorrendisége és az afganisztáni bonyodalmak Az elemzési egység illúziója A szekvenciálás kapcsán eddig csakis afganisztáni törekvések ütközéseiről számoltam be. Ez félrevezető lehet. Afganisztán mint elemzési egység nem választható le ilyen élesen a környezetéről. Elemzési egységünk határai minimum elmosódottak. Ami az afgán-pakisztáni, nagyrészt pastuk lakta határvidéket illeti, ott ezek a határok egyszerűen másutt keresendők, a pakisztáni törzsi területek határain is túl. Ezek a területek a gerillaháború hátországi bázisai, errefelé az Egyesült Államok a gerillák ellen lefejező csapások és a különféle törzsi és iszlamista frakciók egymással szembeni szponzorálása révén próbálja felvenni a harcot - továbbá a pakisztáni hadsereg és a Határhadtest (Frontier Corps) összességében kétes értékű segítségével. Az afgán-pakisztáni határ hermetikus lezárása nem lehetséges. A határ menti bázisoknak az afgán oldalon húzódó vonalát, mely a gerillák beszivárgását alig valamelyest tudja korlátozni, az amerikai katonák gúnyosan „fekvő- rendőrnek" is nevezik, mondván, hogy a beözönlő gerillák épp csak „döccennek" azon. Az elemzési egység megfelelő lehatárolásának nem csak a vizsgált terület meghatározása kapcsán van jelentősége. A megoldandó feladatok sorrendiségét is ki kell alakítani, azt pedig elkerülhetetlenül megzavarhatják, összekavarhatják Afganisztántól független kérdések is. Bizonyos választási helyzetekben pedig ennek folytán nem az afganisztáni államépítés területén elérendő előrelépés lehet a prioritás. Bizonyos helyzetekben a saját érdekeiket szem előtt tartva akár a visszalépés is elfogadhatónak tűnhet egyes szereplők számára. Itt jóval többről van szó, mint a Putnam-féle kétszintűpolitika-modell sugallta átváltási viszonyról a belpolitikai érdekek és a külpolitikai racionalitás között, bár az is ide tartozik. A demokratikus kormányoknak például kétségtelenül fejtörés okoz, és Afganisztánban alapvető jelentőséggel bír a közvélemény ódzkodása a veszteségek elfogadását illetően. Valójában a külpolitika területén is számos cél adott egyszerre, és a külpolitikai célok mérlegelése során is előállhat a fentebb leírt választási helyzet. Nyilvánvaló példája lehet ennek az Egyesült Államok Pakisztán- és Irán-politikája. Pakisztán esetében egy (erősen) kérdéses megbízhatóságú partnerrel kell valamilyen működő viszonyt kialakítani, miközben az amerikai-pakisztáni együttműködés múltja tele van „elsüllyedt költségekkel". A Pakisztánnal kapcsolatos lépések még a nukleáris proliferáció kihívását is érintik. Igazi gordiuszi csomóról van szó, amellyel összefüggésben igazán jól cselekedni, egyelőre úgy tűnik, nem igazán lehetséges. Irán a maga részéről egy látszólag ellenséges, valójában a bonyolult intézményrendszere miatt nehezen megítélhető politikavezetésű szereplő, amellyel számos vonatkozásban együtt lehetne működni Afganisztán stabilizálásában. Épp a bizalom hiánya miatt azonban jelenleg az sem kizárható, hogy miközben Irán általában támogatja a Karzai-féle afgán vezetést, az instabilitás fenntartásában valamennyire maga is érdekelt lehet, és következésképp abban részt is vehet. 2009. tavasz 33
