Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - OROSZORSZÁG - Deák András György: Főnix a kalitkában? Az orosz külpolitika elmúlt tíz éve
Főnix a kalitkában? Az orosz külpolitika elmúlt tíz éve Moszkva úgy szeretné ezt a folyamatot befolyásolni, hogy nem kíván abban a legtöbb szereplő által elfogadott feltételek mellett részt venni. Nyilvánvaló, hogy az uniós keleti és balkáni politika, a közösségi nemzetállamok tőkeexpanziója és szociális, politikai vonzereje, a posztszovjet eliteknek az azokra adott még mindig gyenge, de korábban nem létező reflexiója súlyos strukturális elszigeteltséggel fenyegetik Moszkvát. Ennyiben mind az európai, mind az orosz dilemma ugyanaz: milyen mértékben vegyenek tudomást, alkalmazkodjanak a másik politikájához, involválódjanak, vagy próbálják meg azt kívülről, adott esetben a destruktív érdekszféra politika jegyében módosítani. Uj egyensúly az amerikai-orosz kapcsolatokban Putyin elnöksége idején az orosz-amerikai kapcsolatok két olyan szakaszra bonthatók, amelyek vonatkozásában nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy csak korlátozott mértékben adnak majd támpontot a következendő időszak értelmezéséhez. Putyin első periódusában Moszkva „Amerika szövetségére várt". Eltekintve most a Moszkva gyengeségéből fakadó alkalmazkodási és a belpolitikai kényszerektől, az orosz fél a terrorellenes háború vonatkozásában olyan közös ellenségképet és lehetőséget látott, amelynek révén valamilyen hosszabb távú stratégiai partnerséget alakíthat ki az Egyesült Államokkal. Ebben a vonatkozásban nemcsak a kérdés washingtoni jelentőségét értékelte túl, de már ebben a korai fázisban sem mérte fel megfelelően a saját súlyát az amerikai külpolitikában. Ez átmenetileg kedvezőbb, de a későbbiekben éppenséggel rosszabb megvilágításba helyezte az orosz-amerikai relációt, s a kérdés ma is nyitott: megfelelően érzékeli-e saját fontosságát Moszkva az amerikai politikában. Ha már akkor is, amikor saját értékelése szerint is kiszolgáltatott és gyenge volt, túlértékelte önmagát, nem fog-e most is eleve túl sokat kérni az együttműködésért? A 2004-et követő republikánus megközelítés a konfrontáció mellett új lehetőségeket is nyitott Moszkva előtt. Putyin Bush ha nem is leghangosabb, de legpotensebb kritikusaként hatalmas népszerűségre tett szert a közel- és távol-keleti lakosság - ha nem is feltétlenül a politikai elit - körében, még Közép-Európa egyes, hagyományosan jobboldali és russzofób közéleti személyiségei is átértékelték látványos, Amerikát ostorozó, esetenként szarkasztikus kritikája miatt. Az orosz külpolitika újra megfoghatóbb és ezáltal fajsúlyosabb lett a harmadik világ egy sor országában. A rendszer belső legitimációját az utóbbi években részben erre alapozták, Putyin imázsába - ellentétben első ciklusának időszakával - szervesen beleilleszkedett az Amerika-ellenesség. Bár a republikánus politikát átmenetileg biztosan elfelejthetjük, és Obama számára nyilvánvaló lehetőség volt az „orosz békejobb", a bushi politika stratégiai értelemben hosszú távú örökséget hagy maga után. Nem valószínű, hogy annak kevés, de plasztikus hozadékáról Washington a jövőben lemondana. A közép-ázsiai jelenlét mind 2009. nyár 35
