Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - OROSZORSZÁG - Deák András György: Főnix a kalitkában? Az orosz külpolitika elmúlt tíz éve
Deák András György telenül legmeghatározóbb folyamata a szénhidrogén-ágazat jelentőségének drámai növekedése az elmúlt tíz év folyamán. Míg a kilencvenes években az olaj-, olajtermék- és gázexport a teljes kivitel nagyjából 40 százalékát adta, addig ez az érték 2006-ra 60 százalék fölé kúszott.3 A teljes nemzetgazdaság becslések szerint 20-25 százalékát adják ezek az iparágak. Az innen származó közvetlen adó- és vámbefizetések a korábbi egynegyedről 2005-re megközelítették a központi költségvetés felét, a GDP csaknem 12-14 százalékát. Fontos megjegyezni, hogy a növekmény korántsem csupán a nemzetközi árhatás, hanem részben a növekvő termelés és export eredménye is. A kilencvenes évek vége óta az olajtermelés volumene mintegy 60 százalékkal, a földgáztermelés 15 százalékkal gyarapodott, és mindez többnyire a kivitelben csapódott le. Ez a függőség erősödésének minőségileg új foka. Noha nem éri el a klasszikus arab olajtermelők szélsőséges szintjét - Szaúd-Arábiában vagy Algériában a GDP több mint 40 százaléka, a kormányzati bevételek és az export 80-90 százaléka származik ezekből a forrásokból -, de nagyon is megközelíti azt. Oroszország ma már Irán vagy Norvégia csoportjába sorolható, amelyek gazdaságára és politikai viselkedésére kimutathatóan nagy hatással volt a területükön található nyersanyagkincs. Az energiaágazat intézményesülése az orosz bel- és külpolitikában nem a putyini korszakban kezdődött. Csernomirgyin, a gázipari monopólium korábbi vezetője 1992 és 1998 között végig miniszterelnök volt, míg szinte az összes mérvadó oligarcha szerzett valamilyen járadékos iparágat 1995 után. Ehhez képest a putyini első ciklusban az ágazat statisztikai értelemben vett jelentőségének növekedése ellenére is csökkent ezen csoportok politikai reprezentációja. Leszámítva a Dmitrij Medvegyev fémjelezte Gazpromot, a putyini gárda egyik csoportja sem fért hozzá közvetlenül ezekhez az erőforrásokhoz, bár már érdemben uralták a napi politikai döntéshozatalt. Ennyiben az olajipar és kisebb mértékben a gázipar 2004-ben kezdődő megregulázása még viszonylag csekély „lobbizajt" mutatott. A putyini gárda kedvezményezett csoportjai a létező vagy potenciális nacionalizáció égisze alatt foglalták el pozícióikat, és ekkor még keveset törődtek az ágazati politikával. A szektor különálló szabályozása érdemben ekkor kezdődött, és meglehetősen racionális jelleget öltött. 2007 környékére ez a korszak lezárult, és a putyini gárda képviselői ambiciózus módon kezdték el átalakítani az iparágat. Remekül példázza ezt a folyamatot a Jukosz-ügyet a háttérből irányító Igor Szecsin Rosznyeft igazgatótanács-elnök energetikai és ipari miniszterelnök-helyettesi kinevezése a Putyin-kormányban. Mindez azt is jelenti, hogy az energiaipar magas szintű politikai beágyazódása újból helyreállt. Tulajdonképpen a 2000 és 2004 közötti időszak volt abnormális, mivel ekkor a szénhidrogénipart uraló csoportok csak nagyon áttételesen bírtak politikai pozíciókkal. Bár a szénhidrogén-ágazat jelentősége az orosz gazdaságban ekkor indult drámai növekedésnek, a járadékvadász stratégiák csak nagyon közvetve érvényesültek a külpolitikai magatartásban, hiszen a politika stratégiai döntéseire a szénhidrogén-szektor 28 Külügyi Szemle
