Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 1. szám - ÁLLAMÉPÍTÉS - Csicsmann László: A civilizáció-kulturális tényező szerepe a 21. századi államépítési folyamatban
Csicsmann László struktúrára támaszkodik (co-optation), és együttműködik a már meglévő rezsimmel. A másik módszer (deconstruction) a létező struktúra teljes felszámolása és új intézmények létrehozása.31 Míg Irak esetén inkább az utóbbi, addig Afganisztánban inkább az előbbi modellt választotta az Egyesült Államok. Mindkét esetben olyan külföldi emigrációban élő afgánokra (Hamid Karzai) és irakiakra (Ahmed Csalabi) támaszkodott, akik többéves nyugati tartózkodásuk során elsajátították a nyugati demokrácia lényegét. A bonni konferencián kialakított afgán újjáépítés néhány éven belül demokratikus választások megtartását, az alkotmány elfogadását, vagyis egy működőképes demokrácia megteremtését tűzte ki céljául. A részben az afgán menetrendre alapozott iraki újjáépítési stratégia hasonlóképpen a liberális demokrácia elemeinek adaptálását szorgalmazta. Afganisztán esete némileg sajátos, ugyanis a közép-ázsiai országban az ENSZ különmegbízottja, Lakhdar Brahimi által kimunkált „könnyű lábnyom" (light footprint) stratégiáját alkalmazta a nemzetközi közösség. Brahimi ajánlása szerint a külföldi beavatkozás legitimációját növeli, ha az intervenciót végrehajtó ország a helyi közigazgatásra épít, és nem nyúl bele a kialakult hatalmi viszonyokba. Az Egyesült Államok a helyismeret hiányában és a korlátozott anyagi ráfordítás mellett nem kívánt a legalsóbb szinten beavatkozni a tradicionális törzsi közigazgatásba, miközben a politikai rezsimet demokratikus alapokra helyezte. Afganisztánban az amerikaiak nem vették át még ideiglenesen sem a hatalmat. Más a helyzet Irakban, ahol Brahimi neheztelése ellenére az Egyesült Államok több mint egy éven keresztül gyakorolta a szuverenitással kapcsolatos jogokat.32 Mind a két esetben azonban felülről kísérelték meg a liberális demokrácia hagyományainak az átültetését egy olyan kultúrába, amelyet a törzsiség intézménye évszázadok óta szabályoz. Az afganisztáni és iraki demokráciaépítés a kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve, amelynek oka nem elsősorban az iszlám vallásban keresendő. A nemzetközi közösség nem számolt azzal, hogy a liberális demokrácia nem a formális intézmények rákényszerítésével, hanem az informális szabályoknak a helyi közösségek szintjén való kialakításának elősegítésével adaptálható. A Hisham Sharabi által neopatriarchálisnak nevezett társadalmakban a tekintélyelv, az autoritás a közösség legfőbb vezérlő elve.33 A több évszázada kialakult törzsiség és a családi-rokoni kapcsolatoknak a politikai életben is betöltött elsődleges szerepe megakadályozza, hogy egy külső erő az individualizmusra és a politikai ideológiák szerepére alapuló politikai rendszert teremtsen. Afganisztán és Irak megfeleltethető a törzsi alapokon szerveződő neopatriarchális társadalom sémájának, amely hozzájárult a liberális demokrácia exportálásának kudarcához. Formálisan mindkét ország demokratikusnak tekinthető ugyan, hiszen mindösz- sze két-három év alatt sikerült működőképes demokratikus intézményeket teremteni. A választások a nemzetközi megfigyelők jelentései alapján kiállják a demokrácia próbáját. A probléma nem a meglévő intézményekben, a felszínen, hanem a társadalmi hierarchia alsóbb szintjein van. A választásokon nem a politikai ideológia, hanem az iden14 Külügyi Szemle
