Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - ELMÉLET - Peterecz Zoltán: Az unilateralizmus az amerikai külpolitikában
Peterecz Zoltán ezekre a területekre, abban a hitben, hogy az majd gyökeret ver ott. A talán legismertebb expanzionista szenátor, Beveridge szavai a Fülöp-szigetekkel kapcsolatban több mint száz év távlatából történelminek hatnak: „[Isten] a világ uralkodó szervezőinek teremtett minket, hogy rendszert alkossunk ott, ahol káosz uralkodik. Megajándékozott minket a haladás szellemével, hogy legyőzzük a reakció erejét az egész földön. Alkalmassá tette kormányzati formánkat arra, hogy igazgassuk a vad és együgyű népeket. Ilyen erő hiányában a világ visszasüllyedne a barbarizmusba és az éjszakába. És az összes faj közül az amerikai nemzetet jelölte ki választott népének, hogy a világ újrarendezését vezesse. Ez Amerika isteni küldetése, és ez tartogatja számunkra az összes profitot, dicsőséget és boldogságot, ami az ember számára lehetséges. Mi vagyunk a világ haladásának letéteményesei, igazságos békéjének védelmezői."10 Noha az eredmény közel sem volt sikertörténet, Amerikai rendíthetetlenül masírozott tovább a számára kijelölt úton, amely sok szempontból az előbbi passzus gondolatvilágával volt kikövezve. A Távol-Keleten megnövekedett érdekek diktálták a következő egyoldalú lépéseket, amelyek elsősorban a kereskedelmet érintették. John Hay külügyminiszter 1899-ben és 1900-ban a többi nagyhatalom számára küldött üzeneteket, amelyek a „nyitott kapuk" elvét fogalmazták meg, és tulajdonképpen a Kínába későn érkező Egyesült Államok részére követeltek egyenrangú kereskedelmi jogokat. Ez az Egyesült Államok által mindig is vallott szabad kereskedelem nemzetközivé tétele volt. Igazi unilateralistaként Hay még ki is jelentette, hogy a többi hatalom elfogadta az elvet, holott sem Oroszország, sem Japán nem értett vele egyet. A Hay-levelek kitértek Kína szuverenitására is, ami az Egyesült Államok csendes-óceáni politikájának fontos eleme volt egészen az 1949-es kommunista hatalomátvételig. A kör az 1904-es Roosevelt-kiegészítéssel zárult be. Az elnök a Monroe-doktrína újraértelmezésével vindikálta országa számára a jogot, hogy Latin-Amerikában beavatkozzon az ottani országok ügyeibe, és a „nemzetközi rendőr szerepét" játssza, ha az ottani körülmények káoszba torkollnak.11 Erre ezen országok eladósodása és az európai hitelezők fegyveres fellépése adott okot. Az elv itt is a demokrácia tanítása és terjesztése volt, és jó ürügyként szolgált a következő két évtizedben a beavatkozásra Kubában, Nicaraguában, Haitin és a Dominikai Köztársaságban. Utólag megállapítható, hogy ezen országok egyikében sem sikerült tartós, amerikai mintájú demokráciát meghonosítani. Mindenesetre az Egyesült Államok hat év alatt hatalmasat lépett előre világhatalmi szempontból, és ez megalapozta az egész 20. században folytatott tevékenységét. Woodrow Wilson volt az első amerikai elnök, aki az egész világon el akarta terjeszteni az amerikai demokráciát. Hitt az amerikai demokratikus intézményekben és a liberalizmusban, és ezek terjesztése a despota elnyomók alatt szenvedő nemzetek számára jól összefért keresztény idealizmusával. Az első világháború kínálta lehetőséggel viszont nem tudott élni. Hangzatos frázisai, mint „a világot biztonságossá kell tenni a demokrácia számára" vagy „a világ nem nyugodhat biztonságosan vagy igazságosan 98 Külügyi Szemle
