Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - BALKÁN - Vincze Dalma: Az Európai Unió és a Nyugat-Balkán kapcsolatai és az unió bővítési stratégiájának változásai
Az Európai Unió és a Nyugat-Balkán kapcsolatai és az unió bővítési stratégiájának változásai 1970-es években kereskedelmi kapcsolatok tekintetében sikerült engedményeket kapnia. Bizonyos korlátok között lehetősége nyílott az ipari termékek szabad kereskedelemére, a jugoszláv munkaerő EK-piacra jutására és az államszövetség gazdaságának Közösség általi támogatására.1 Az Európai Unió számára azonban a Balkán az 1990-es évektől kezdődően értékelődött fel és vívta ki magának az unió külpolitikai szempontú figyelmét is. Az 1990-es évek elején zajló délszláv háború volt az első olyan esemény, amely az 1992. február 7-i maastrichti szerződéssel indult közös európai uniós kül- és biztonságpolitikát kihívás elé állította. Amikor 1991 júniusában az EU soros elnökeként az akkori luxemburgi külügyminiszter, Jacques Poos irányította az Általános Ügyek és Kíilkap- csolatok Tanácsát, a jugoszláv konfliktus kitörésekor azóta legendássá váló mondatával - „eljött Európa ideje"2 - kommentálta az eseményeket. Az Európai Unió a háború kitörésekor lehetőséget látott arra, hogy bizonyítsa a formálódó közös kül- és biztonságpolitikájának sikerességét. Az EU célja az volt, hogy megállítsa az erőszakot, tárgyalóasztal mellé kényszerítse a vérontásban felelős feleket és valamilyen formában megőrizze a szövetségi államot.3 A kezdeti optimizmus azonban a konfliktus tovagyűrűzésével szertefoszlott. Az unió tagállamainak, főként Németországnak a különutas politikája, 1991 végén Horvátország és Szlovénia gyors elismerése megmutatta az EU közös külpolitikájának korlátáit. Ebben az időszakban az EU nem tudott vezető szerepet betölteni a térségben. A konfliktus megállítására tett kísérletekben az Egyesült Államok és a NATO tudott sikeres lenni. A boszniai háborúnak csak az Egyesült Államok és a NATO bevonása vetett véget. Főként az Egyesült Királyság és Franciaország által sokáig hevesen ellenzett katonai beavatkozás végső soron jó eszköznek bizonyult Bosznia pacifikálására. Az Európai Unió 1994 előtt elsősorban a felek közötti közvetítésre, a konfliktus „puha" eszközökkel való megoldására törekedett. Ez a politika azonban megbukott. Az Egyesült Államok a délszláv válság okairól és következményeiről már a kezdetektől fogva sokkal realisztikusabb képpel rendelkezett mint az Európai Unió tanácstalan tagállamai. Hiába volt papíron az EU-nak közös kül- és biztonságpolitikája, azonban ez a valóságban nem létezett. Ez a tény bosszulta meg magát a jugoszláv válság megoldására tett minden kísérletben. A közös kísérletek ellenére minden egyes uniós tagállam a térség országaival való tradicionális kapcsolataiból indult ki és nem tudott átlépni saját országa külpolitikájának keretein.4 Az amerikaiak által kierőszakolt 1995-ös daytoni megállapodás legalább felfüggesztette a háborút. Habár a megállapodás katonai rendelkezéseit Párizsban írták alá a felek, ez nem sokat javított az EU gyenge szereplésén. A NATO IFOR és SFOR csapatai, valamint a kontaktcsoport által kinevezett főképviselő által megteremtett nemzetközi jelenlét Boszniában lehetőséget adott az Európai Uniónak, hogy legalább rövid távon érvényesítse akaratát és demonstrálja sikerességét.5 2008. tavasz 29
