Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Réti György: Filippo Anfuso "Boldogtalan Magyarországa", avagy: egy olasz diplomata háborús emlékei hazánkról
Filippo Anfuso „boldogtalan Magyarországa németek szeme láttára. Ez egy mindenki által felismert manőver volt, amely a második doni csata után konkretizálódott, amelyben a magyarok ugyanolyan vereséget szenvedtek, mint az olaszok. Kállay fegyverszüneti kísérletei a szövetségesekkel, soha nem képeztek titkot előttem. Nem azért, mert bízott bennem, hanem mert az ő ázsiai géniusza különleges jellegű volt, mintha Pulcinella titkát valósította volna meg.24 Ezekről rendszeresen jelentettem Rómának, felhasználva azokat az összeszedett információkat, amelyeket maguk a magyarok határozottan tagadtak. Ulain Revitsky25, Kállay egyik munkatársa különösen elkötelezte magát Magyarországnak a tengellyel történő szakítása mellett. Nagyhangú és páváskodó személy volt, aki a magyar „sacro egoizmust" hirdető beszédeket mondott, és cikkeket írt, amelyek mérföldnyi távolságban szag- lottak a különbéke javaslatától, olyannyira, hogy a németek nem bírták tovább, és követelték e derék ember fejét. Kállay konzul26 ugyanannak a kialakulását láthatta Magyarországon, amin már az olaszok is gondolkodtak: a nemzetiszocializmus határozott elutasítását, a totális háborúval való nyílt szembenállást és az első biztatásokat a háborúból való kilépésre. 1942 végén összefoglaltam a Kállay-konnánnyal kapcsolatos kutatásaimat és tapasztalataimat. Levélben küldtem el Cianónak, igyekezvén tréfás és személytelen modorban fogalmazni, hogy elkerüljem a legfontosabb olvasó (azaz Mussolini) tendenciózus értelmezését, miszerint magyar szövetségeseink meglehetősen kevéssé taktikus módon tárgyalnak, és ha minden baráti harcostársunk egyensúlyozni próbál az angolszászok irányába, nem értettem, hogy akkor miért éppen mi, olaszok nem tehetjük meg elegánsan és civilizáltan ugyanezt (legalább tájékozódási céllal). Felhívtam tehát Ciano figyelmét, aki nagy szimpátiával viseltetett Magyarország iránt, és hivatkoztam a hasonló jelzésekre, amelyek ebben az időben a Balkánról érkeztek. Követ dobtam tehát a tóba, és vártam a hatást. Cianónak természetesen tetszett az óvatos hint27, de Mussolinié volt a döntő szó. Jó arcot vágott javaslatomhoz, mivel nem annak a lehetőségét vázoltam fel, hogy a háború kellős közepén hagyjuk cserben Németországot, sötét semleges közvetítőkre bízva Itália sorsát. Ehelyett annak lehetőségéről szóltam, hogy irányítsuk a magyar akciót, és megfontoltan nézzünk körül. Elképzeltem, hogy Ciano ezeket mondta neki ekkor: „Különösen, ha olyan valaki adja ezt a tanácsot, mint amilyen Anfuso...!" Levelemet megelőzte bukaresti kollégám javaslata, akit Mihai Antonescu28 környékezett meg, és akit a törökökhöz akartak küldeni. Ciano azt táviratozta, hogy a Duce nagyra értékelte írásomat. Engem ez meglepett, és vártam, hogy Róma pontosítást kér, majd utasít, hogy nyíltan kérdezzem meg a magyarokat. Ez lehetővé tette volna számára, hogy „megnyissam Kállay szívét", és nagyobb óvatosságra biztassam a magyarokat, és később talán azt is, hogy a németek reakcióját is kipróbáljuk. A román javaslat, amely az enyémmel egyidejűleg érkezett Rómába, határozottabb mivolta miatt habozásra késztette Mussolinit. A bukaresti kollégám, Bova-Scoppa által megküldött javaslatról írásban kértem tájékoztatást, de ez nem érkezett meg. A román és a magyar javaslatot egyaránt megvizsgálták. Az előbbit maga Mihai Antonescu pártolta, aki később személyesen utazott Itáliába, hogy tájékoztassa róla Mussolinit. Ami Kállayt illeti, ő nem tárta fel virtuóz lépéseit Bern és Konstantinápoly irányába, azért sem, mert nem voltam felhatalmazva rá, hogy megkérdezzem erről. Sőt amikor célzást tettem neki, ügyesen másra irányította a szót. 2008. tavasz 179
