Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - ELMÉLET - Peterecz Zoltán: Az unilateralizmus az amerikai külpolitikában
Peterecz Zoltán Mindezek ellenére az amerikai unilateralizmus jövője kétséges. A tervezett iraki reformok gyötrelmes lassúsága és a szűnni nem akaró erőszak nyomán az Egyesült Államok kezdi hangsúlyozni annak szükségességét, hogy a nemzetközi közösség vállaljon nagyobb részt az ország újjáépítésében. Hiába: az Egyesült Államok a háborúk megnyerésére a legalkalmasabb, nem a béke elhozatalára. Ha az ember a szélesebb perspektívát tartja szem előtt, az unilateralizmus hasznos és gyakorlatias lehet ugyan a felmerülő problémák és krízisek gyors kezelésére, de hosszú távon negatívnak bizonyulhat. „Ellenállást szül az USA ellen" és „nemkívánatos eredményt produkál".83 Brzezinski is azt vallja, hogy Amerika nem tud egyedül megoldani egy komoly nemzetközi problémát.84 Még az is elképzelhető, hogy az Egyesült Államok rákényszerül, hogy multilateralista álláspontot képviseljen. A kereskedelmi kapcsolatok például annyira összefonódnak a mai világban, hogy egyetlen ország sem vonhatja magát ki hatásai alól. A gazdasági egymásrautaltság miatt a multilateraizmus elkerülhetetlen.85 Ez is oka annak, hogy az Amerika válogatós a „lateralizmusokkal": a kereskedelemben a multilateralizmust részesíti előnyben; a katonai szférában az unilateralizmust vállalja, ha muszáj. A valódi kérdés, hogy vajon kifizetődő az Egyesült Államok számára, ha feladja a katonai unilateralizmust kereskedelmi előnyök kedvéért. Valószínűleg a nemzetbiztonsági érdekek mindig is elsőbbséget fognak élvezni. Bush ki is jelentette: „A legnagyobb prioritást mindig is nemzetünk biztonságának kell élvezni."86 Az viszont nyilvánvaló, hogy unilateralistaként nehéz lesz nemzetköziséget szervezni. A demokrácia és a liberális világrend nem megy unilateralista módon. Ezek túlságosan is nagy kontrasztban vannak egymással. A szabályok vagy mindenkire vonatkoznak, vagy senkire. Vagy az egyiket, vagy a másikat kell az Egyesült Államoknak választania. De éppen itt van a bökkenő. A nem állami szereplők fütyülnek bármilyen szabályra, és úgy tűnik, csak az erő szavát értik. A hobbesi világ anarchiáját az Egyesült Államok rendkívüli erejével akarja megoldani. Nehéz eldönteni, kinek is van igaza. Az elmúlt majd két évtized valóban amerikai unipolaritást hozott. Részben ez a kedvező körülmény hozta még inkább felszínre az unilateralista vonásokat. Krauthammer pont ebben látja az unipolaritás első krízisét, ami azt jelenti, hogy az amerikai unilateralizmus és hegemónia, a velük társuló arroganciával együtt, sokaknak nem tetszik, és egyre erősebb ellenállást szül.87 Kagan is Amerika legitimitási kríziséről beszél.88 Persze semmi sem tart örökké: egyesek már az unipolaritást is megkérdőjelezik. Huntington inkább „uni-multipolaritásról" beszél, ahol egy szuperhatalom és számos erős hatalom van jelen.89 Szerinte az Egyesült Államok inkább csak úgy tesz, mintha unipoláris lenne a világ, holott nem az, és pár évtizeden belül multipolaritás lesz.90 Fukuyma pedig „multi- multilateralizmusról" ír mint lehetséges jövőképről az amerikai külpolitika számára, amit egymással versengő nemzetközi szervezetek jellemeznének.91 Akár így, akár úgy, az Egyesült Államok ma messze a legerősebb ország, és egész eddigi történelmére alapozva helyesnek és indokoltnak látja az egypólusú világot és benne saját céljait. 110 Külügyi Szemle
