Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 4. szám - ÁZSIAI VÁLSÁGÖVEZET - Katona Magda: Hat évvel a bonni konferencia után: merre tart Afganisztán?
Hat évvel a bonni konferencia után: merre tart Afganisztán? leg mindenekelőtt a dél-ázsiai térségben keresi a helyét, különös tekintettel a Pakisztán és India között a stratégiai, politikai és gazdasági befolyásért vívott küzdelemre. Ez a taktikai visszatérés Dél-Azsiába azt jelentette, hogy Washington nagyobb figyelmet fordít Afganisztán stabilizációjára, amely ebben a játszmában nem ütközőzóna, hanem az összekötő kapocs lenne a közép- és dél-ázsiai régiók között.68 Ez a célkitűzés mindazoknak a regionális játékosoknak - Irán, Oroszország, Kína, Pakisztán - az ellenkezésébe ütközik, akik nem nézik jó szemmel az Egyesült Államok és a NATO katonaistratégiai jelenlétét Afganisztánban. India az egyedüli kivétel. Mindez összefügg az iráni földgáz dél-ázsiai export tervével. A Gazprom részvételi szándéka az Irán-Pakisztán-India vezeték építésében még jobban bonyolítja az amerikai Nagy Közép-Ázsia politikát, amely a közép-ázsiai államok együttműködését Washingtonnal új formába akarja önteni, a közép-ázsiai köztársaságok mellett bevonva Afganisztánt, Pakisztánt és Indiát is. Az Egyesült Államok felelevenítette a Türkmenisztánból Afganisztánon át a pakisztáni Karacsiig (esetleg később Indiáig) vezető TAP vezeték tervét, ezúttal egy másik amerikai cég az International Oil Co. Kivitelezésével. Mindez az afgán-pakisztáni és az indiai-pakisztáni viszony normalizálását, a tálibokkal béketárgyalásokat, tálib-Hezb-i Iszlámí-Karzaí nagykoalíciót feltételez. Oroszország, amely tart az iszlám radikalizmus terjedésétől saját területén, kezdetben támogatta az Egyesült Államok és szövetségeseinek a nemzetközi terrorizmus ellen folytatott háborúját, ám Irak amerikai megszállásával és a színes forradalmaknak megérkezésével a régióba az amerikai befolyás visszaszorítására, saját történelmi befolyási övezetének helyreállítására maga is játszmába kezdett. 2005 márciusában a színes forradalmak Kirgizisztánt is elérték, az üzbegisztáni Andidzsánban pedig a Hezb-i Tahrír által szított zavargások bontakoztak ki. 2005. áprilisában az orosz külügyminiszter az Egyesült Államokat a közép-ázsiai régióban történelmi gyökerekkel nem rendelkező hatalomnak minősítette, s követelte, hogy határozza meg a NATO csapatok afganisztáni kivonásának ütemtervét. 2005 júliusában Asztanában a Sanghaji Együttműködés Szervezete hasonló felhívást fogalmazott meg. Moszkva fél az Amu-Darján túli területek tálibánizációjától, ellenzi a tálibokkal való tárgyalásokat, ellenez regionális konzultációnélküli afgán megoldást, akár a NATO bevonásával és ENSZ határozattal is. Az orosz külügyminisztérium 2007. márciusi elemzésében hangsúlyozta az afgán politikai rendezés demonopolizálásának szükségességét. Az elemzés ajánlása szerint „a regionális szervezetek, így a Sanghaji Együttműködés Szervezete és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (CSTO) pozitív szerepet játszhatnak az Afganisztán körüli helyzet stabilizációjában a terror- és kábítószer-fenyegetettség ellen, igazi együttműködést kialakítva az országgal, kivétel nélkül Afganisztán összes szomszédjának bevonásával, interakcióban más, az afgán szektorban érdekelt nemzetközi szervezetekkel."69 A tálib fenyegetés, illetve az iszlám radikalizmus oroszországi terjedésén kívül Moszkvát aggasztja a pastun dominancia helyreállítása 2007. tél 89
