Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 2-3. szám - KÖNYVEKRŐL - Gróh Gáspár: Több, mint portré (M. Szebeni Géza: Alcide de Gasperi - Egy kereszténydemokrata a 20. században. Budapest: Magyar Szemle Könyvek, 2007)
Könyvekről repében elért. Többről van tehát szó, mint egy szépen kiteljesedő karrierről: De Gasperi életútja példázata annak is, hogy a helyi társadalom képviseletétől indulva miként lehet eljutni egy nemzet és Európa sorsára, arculatára döntő hatást gyakoroló szerepig. Ilyenformán az egykori olasz miniszterelnök politikai pályafutásának története korántsem csak olasz belügy. Kétszeresen nem az: egyfelől az a modell, amelyet az olasz kereszténydemokraták De Gasperi egyre jelentősebb szerepvállalásával kialakítanak a szocialistákkal, illetve az előretörő fasisztákkal való kapcsolataikban, az e problémával szembesülő országoknak is megszívlelendő tanulságokat kínált (volna), másfelől a katolikus univerzalizmus szellemének természetes hagyományait folytatva, a modern nagyhatalmi politikákat, köztük az olasz törekvéseket, minden esetben európai dimenziókban értelmezte. Ezáltal lett képessé arra, hogy a gyakorlati politikában a nemzeti és a szupranacionális gondolkozás értékeit egyeztesse. Az eszmei, erkölcsi megalapozottság és a nagyvonalú elemző készség mutatkozott meg abban, ahogyan De Gasperi megfogalmazta a fasizmus versus kommunizmus kérdéssel kapcsolatos kereszténydemokrata álláspontot. Az ateista kommunizmus (illetve bizonyos markánsan egyházellenes, a szélsőbal felé mozduló szocialista csoportok) törekvéseivel szemben a látszólag „természetes szövetségesének tetsző, a kereszténységre hivatkozó fasiszta párttal való szembefordulás szükségességének felismerése nem volt könnyű. De Gasperi is úgy gondolta, hogy „a fasiszta állam - bármilyenek legyenek is intézményi reformjai - egy olyan állam lesz, melynek demokratikus parlamentarizmuson nyugvó alkotmánya garantálja a szabadságjogokat". (Nekünk is ismerős lehet ez a naivitás: Bibó István ugyanezzel a jóhiszeműséggel szemlélte egy baloldali diktatúra erőinek előretörését. De ne felejtsük el: egy demokrata szükségképpen a demokrácia paradigmáján keresztül viszonyul totalitárius ellenfeleihez is. Ezért a diktatúra ellenében kevésbé hatékony ugyan, de hosszabb távon éppen kiszolgáltatottságában rejlik a fölénye...) De Gasperi hamarosan világosan látta, hogy Mussolini pártja „fegyverrel szerezte meg a hatalmat, és azt fegyverrel védi... a párt hadseregét használja arra, hogy uralma alá hajtsa az államot, és az állam fegyveres erejét használja arra, hogy fenntartsa a párt diktatúráját". Ezzel a rendszerrel már nem szabad együttműködni: „látnunk kell, hogy a probléma nem csupán parlamenti-politikai, hanem erkölcsi és társadalmi." (Itt is érdemes figyelnünk a szempontok jellemzően kereszténydemokrata hierarchiájára: előbb az erkölcs, majd a társadalom is megelőzi a politika szempontjait.) Természetes, hogy ezt a kemény álláspontot a diktatúra (és a diktátor) nem fogadhatta el: De Gasperi a politikából kiszorult, le is tartóztatták, és végül a Vatikán nyújtott neki menedéket. Mussolini bukása után Olaszország sajátos helyzetbe került: De Gasperi a maga módján „győzött" (túlélte a diktatúrát, s a demokráciában vezető szerepeket betöltő politikus lett) - miközben hazáját a veszteseknek kijáró gyanakvás övezte. Rendkívüli feladatokkal találta magát szemben, és példásan oldotta meg azokat. 2 84 Külügyi Szemle
