Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 2-3. szám - IRAK ÉS AMI UTÁNA JÖN - Magyarics Tamás: Iraki homokszem az Egyesült Államok politikai gépezetében
Iraki homokszem az Egyesült Államok politikai gépezetében például Joseph Lieberman szenátor, pártolnak.21 Másodszor: elméletileg lehetséges egy „mcgovemi" álláspont: George McGovern szenátor 1972-ben háborúellenes platformot foglalt el Richard M. Nixonnal szemben, de súlyos választási vereséget szenvedett. Az ő esete arra figyelmeztet, hogy az amerikai választók még egy általuk elutasított háborúnál is jobban félnek egy pacifista színezetű politikustól, mert a győzelme gyakorlatilag az azonnali kivonulást jelentené Irakból, ami súlyos következményekkel járna egyrészt Amerika közel- és közép-keleti pozícióira, másrészt „megfutamodásként" volna értelmezhető. Harmadszor a clintoni megoldás jöhet szóba: „felelős" kivonulás Irakból, ami technikailag nehezen kivitelezhető és még mindig nyitott marad a kérdés, hogy milyen jellegű és nagyságú lesz az amerikai katonai jelenlét a térségben. Negyedszer: a demokrata külpolitikai establishment még mindig hisz az Egyesült Államok küldetésében: Washingtonnak a globális szabad piacot és a „jó kormányzatot" (good governance) kell biztosítani a „jótékony" hegemén szerepének vállalásával. A csoport tagjai a részleteket illetően különböznek, de olyan prominenseik, mint például Kenneth Pollack, Ivo Daalder (jelenleg) vagy Peter Beinart támogatják az iraki rezsimváltoztatást erőszakos eszközökkel, és kiállnak a humanitárius beavatkozások mellett is. A Demokrata Párt most esélyesnek tűnő jelöltjei az iraki háború befejezése mellett erős nemzetbiztonsági politikát hirdetnek: paradox módon, ha párhuzamot kell keresni, akkor Richard M. Nixon 1968-as álláspontjához állnak a legközelebb, aki a vietnami háborút „becsületes békével" kívánta lezárni, mialatt az amerikai érdekek elszánt védelmezőjeként lépett fel. Az iraki háború erodálta a republikánusok hagyományos előnyét politikai ellenfeleikkel szemben a „terrorizmus elleni háborúban". Kezdetben egyes republikánus stratégák még abban is hittek, hogy a nemzetközi terrorizmus elleni háború hasonló szerepet játszhat a belpolitikai csatározásokban, mint korábban évtizedekig a hidegháború, amikor a demokratákat be tudták szorítani a „puhák a kommunizmussal szemben" skatulyába. Ám ezek az elképzelések kudarcot vallottak; sőt az iraki háború a saját választóikat is megosztotta. Ez elsősorban közvetett következménye volt az iraki beavatkozásnak, amelyet a republikánus érzelmű választók többsége még mindig támogat. Az iraki háború egyik „áldozata" ugyanis, a vietnami háborúhoz hasonlóan, az éppen a Fehér Házban lakó elnök belpolitikai programjának a kudarca. Az 1960-as évek második felében Lyndon B. Johnsonnak kellett végül belátnia, hogy a Vietnam elleni, valamint a szegénység elleni háború egyszerre nem finanszírozható. Most gyakorlatilag George W. Bush összes belpolitikai programja már az ötlet megszületésének pillanatában meghalt, így a társadalombiztosítás reformja, a bevándorlás szabályozása, az adórendszer egyszerűsítése vagy a gazdasági élet túlzott szabályozásának csökkentése. A programok a kellő politikai támogatás hiányában haltak el, s ezzel Bush elnök széles republikánus választói rétegeket idegeníteti el, pedig az ő aktív részvételük a választásokon létfontosságú a párt számára. Sokatmondó tény, hogy a megkérdezett republikánusok közül mindössze három százalék vallotta magát „Bush-republikánus2007. nyár-ősz 41