Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 2-3. szám - IRAK ÉS AMI UTÁNA JÖN - Magyarics Tamás: Iraki homokszem az Egyesült Államok politikai gépezetében
Magyarics Tamás kánus vezetés kerül-e a végrehajtó hatalom élére. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a MEPI-re szánt összegek nagysága és az ambiciózus tervek között széles szakadék tátong: a program éves költségvetése soha nem haladta meg a százmillió dollárt, míg a jelenlegi költségvetési évre mindössze negyvenmillió dollárt kért erre a célra a Fehér Ház.12 Az „iraki lecke" egyik lehetséges következménye annak a kérdésnek a fölvetődése, hogy az Egyesült Államok a jövőben is olyan gyakran él-e az erő eszközével, mint tette a hidegháború vége óta. Más szavakkal: felváltja-e a „kényszerítés" és a „nyomásgyakorlás" politikáját az „együttműködés" és a „meggyőzés". Általánosabban fogalmazva: a hegemonikus stratégiát, amely állandó amerikai katonai jelenlétet követel legalábbis Európában, Ázsiában és a Közel-Keleten, fenntartja-e Washington, vagy átstrukturálja nemzetközi kapcsolatrendszerét, és átértékeli-e a nemzetközi szervezetek egy részéhez, különösen az ENSZ-hez fűződő viszonyát. Föladja-e azt a manicheus világlátását, amelyben George W. Bush szavaival „minden országnak el kell döntenie, hogy velünk van-e vagy a terroristákkal". Jóllehet Bush elnök gyakran hivatkozik Ronald Reaganre (és a Republikánus Párt egy „új" Reagant szeretne találni a 2008-as választásokra), felfogása közelebb van John Foster Dulleséhez, aki erkölcsi alapon ítélte meg a világot. A válasz szinte biztosan „igen", bármelyik pártból kerül is ki az új elnök. Az Egyesült Államoknak ugyanis, azon felül, hogy legalábbis jelentős presztízsveszteséget kénytelen elkönyvelni Irakban, egyre inkább választ kell adni arra a kérdésre, hogy mit tesz a vele szemben folytatott „lopakodó" ellensúlyozó politikával szemben. Kína már nagyobb értékben exportál Európába, mint az Egyesült Államok, s Peking szívósan igyekszik a pozícióit erősíteni Afrikában, Közép-Ázsiában, de még Latin-Amerikában is. Á kínai védelmi kiadások hivatalosan csak nagyjából ötvenmilliárd dollár körül mozognak ugyan, de a valóságban ennek kétszeresére is rúghat az összeg. Nem is az abszolút számok veszélyesek az Egyesült Államokra, hanem az, hogy Kína olyan képességekre tehet szert, amelyek kihívást jelenthetnek az Egyesült Államok teljes körű hadászati-haditechnikai fölényére.13 Oroszország egyrészt az Egyesült Államok első számú stratégiai szövetségesének, Európának az energiaellátását próbálja a lehető legnagyobb mértékben az ellenőrzése alá vonni, másrészt politikailag igyekszik megosztani az atlanti szövetséget s azon belül Európát, harmadrészt olyan rezsimeket támogat technológiailag és fegyvereladásokkal is (például, Iránt, Szíriát, Venezuelát), amelyek szemben állnak Washingtonnal.14 Egy másik, bár kevéssé valószínű lehetőség lehet a Walter Russell Mead-i terminológiával élve jacksoni, azaz befelé forduló reálpolitika. Az Egyesült Államok iraki beavatkozása, minden valószínűség szerint, kudarcot vallott a nemzetközi terrorizmus elleni „védekező" s a „szabadságért és demokráciáért" vívott „támadó" háborúként egyaránt.15 A Bush-adminisztráció ráadásul összekötötte a két oldalt, és azt sugallta, hogy a liberális értékek és a biztonság kizárólag egymást feltételezve léteznek. Ám a liberális társadalmi rend védelme nem kívánta meg az iraki beavatkozást, s a nyugati típusú liberális társadalmi rend iraki talajba ültetése, azaz az offenzív cél, kudarcot 34 Külügyi Szemle
