Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 2-3. szám - IRAK ÉS AMI UTÁNA JÖN - Magyarics Tamás: Iraki homokszem az Egyesült Államok politikai gépezetében
Magyarics Tamás nincs meggyőződve. Mindehhez járult George W. Bush szerencsétlen kijelentése is, amikor „keresztes háborúról" beszélt a 2001. szeptember 11-i támadások után; az amerikai elnök felidézte az arabok évszázados küzdelmét és megaláztatását, s ezzel komoly propagandafegyvert adott a radikális iszlámhívők kezébe. Mindezeken a mélyebb kulturális ellentéteken túl az amerikai politikai és katonai vezetés jelentős hibákat vétett az Irak elleni háború gyors megnyerését követően. Az iraki hadsereg tagjainak elbocsátása, az úgynevezett bacasztalanítás, késlekedés az infrastruktúra helyreállításában, illetve nagyrészt megteremtésében, az ország legjelentősebb bevételi forrását jelentő olajtermelés lassú megindítása, a nem megfelelő politikai erőkre való támaszkodás (a volt emigránsok nagyon csekély támogatottsággal rendelkeztek Irakban) mind erodálták a Szaddám Húszéin diktatúrája alól felszabadulok kezdeti lelkesedését és rokonszenvét az amerikaiak iránt. Washington nem számolt azzal sem, hogy a diktatúra megdöntésével a rendszer által korábban elfojtott törzsi, etnikai és vallási ellentétek elemi erővel törnek majd a felszínre. Az amerikai civilek és katonák egy elkeseredett polgárháború kellős közepén találták magukat; a különböző, elsősorban külföldi származású gerillák elleni folyamatos és legalábbis Vietnam óta tudottan nehezen vagy talán egyáltalán nem megnyerhető fegyveres konfliktus örvényébe kerültek. Nyilvánvaló, hogy a mostani iraki helyzet nem kizárólag az Egyesült Államok és az irakiak ügye; számos más szereplő is közvetlenül vagy közvetetten befolyásolja az eseményeket. így létezik egy „külső elem"-elmélet is,2 amely szerint Iránnak létfontosságú érdeke fűződik ahhoz, hogy az amerikaiak Irakban katonailag lekötve maradjanak.3 Az iraki háború katonai vonatkozásairól jelentős vita bontakozott ki az Egyesült Államokban is. Alapvetően két kérdésre koncentráltak a vitában részt vevő felek. Az egyik, hogy megfelelő létszámú erővel vonult-e fel az Egyesült Államok Irakban. A Pentagon akkori vezetése, Donald Rumsfeld miniszterrel az élen a kisebb, könnyebb és nagyobb hatóerejű haderő koncepciója mellett állt ki. A hadműveletek sikeres lebonyolításhoz valóban elegendőnek bizonyultak a felvonultatott erők, de a katonai győzelem másnapján már jelentkeztek az elégtelen számú megszálló erőből adódó problémák. Az utóbbi hónapokban pedig a nagyjából 21000 fős erősítés annak beismerése, hogy a kezdeti számítások hibásak voltak. A kérdés az, hogy ez az aránylag csekély létszám- növelés eredményez-e valódi változást: a szakértők többsége rendkívül szkeptikus. A másik kérdés általánosabb érvényű: az 1990-es években végrehajtott létszámcsökkentések után az amerikai fegyveres erők, különösen ami a szárazföldi hadsereget illeti, túlzottan igénybe vannak véve. így, egyedül csak az iraki bevetésnél, a rotációs rendszer miatt gyakorlatilag mintegy félmillió katona van lekötve. Az Egyesült Államok egyéb katonai kötelezettségeit tekintve nehezen képzelhető el, hogy egy Irán nagyságú és helyzetű ország ellen Washington szárazföldi hadműveleteket tudna kezdeni. Igaz, az éremnek másik oldala is van: Irán az amerikai iraki beavatkozás egyik legnagyobb 30 Külügyi Szemle
