Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 2-3. szám - IRAK ÉS AMI UTÁNA JÖN - Romsics Gergely: A nemzetközi rendszer Irak után: régi hegemón, új hegemonikus rend
Romsics Gergely zett a rendszerben, mint korábban vagy azóta bármikor. Ez az állapot sem jelentett teljes dominanciát, sőt az amerikai diplomácia a szovjet ellenpólus létezése miatt gyakran kényszerült engedményekre és agresszív, részben sikertelen lépésekre is - ám a vélekedések túlnyomó többsége szerint stabilan és kiszámíthatóan működtette a nemzetközi rendszert. A több hullámban jelentkező „hanyatlásvita" 1973 óta dominálja a hegemo- nikus rendről való beszédet, amikor az amerikai IR először helyezte középpontba az Egyesült Államok pozíciójának vélt megrendüléséből következő változások kérdését. A korszak szinte sugallta a hanyatlás kérdéskörének felvetését: ekkor érte - Vietnammal - az amerikai külpolitikát 1945 utáni legnagyobb látható, „nyilvános" kudarca, ekkor rendült meg először komolyan az amerikai gazdaság, és ekkor avatkozott be - a dollár aranyalapról való levételével - Washington először abba a nemzetközi rendbe, amelyet saját maga hozott létre, és amelynek stabilitását nem utolsósorban a stabil dollár révén jelentős részben maga finanszírozta. Ráadásul ekkor mutatkozott meg - hatalmas erővel - az olajárrobbanás idején a legerősebb állam a gyengébbekétől látszólag kevéssé különböző úgynevezett szektorális sérülékenysége (sectoral vulnerability), azaz nem általános hatalmi kihívással szemben, hanem egy kulcsfontosságú kérdésben tapasztalható sérülékenysége. Szintén ekkor, majd még inkább a hetvenes évek derekán kérdőjeleződött meg, hogy a harmadik világ menedzselését az Egyesült Államok képes lesz-e (döntően) puha eszközökkel megoldani, vagy egyre nagyobb mértékben lesz kénytelen - így is bizonytalan kimenetelű - erőpolitikát folytatni. Ez a diskurzus, amely a nyolcvanas években az éppen csak elmúlt második olajválság, a változó gazdasági teljesítmény és a szovjet kihívás vélt nagysága következtében másodvirágzását élte, csak a kilencvenes években vált problematikussá, a gazdaság teljesítménye, a globális sérülékenységforrások (mind az olajár, mind a posztszovjet nuklearitás) sikeres menedzselése, valamint a talán nem minden tekintetben sikeres, de hatékony konfliktuskezelés (Oslo, Dayton) következtében. Az egy pillanatra sem maradt kétséges, hogy az Egyesült Államok nem igyekszik a világrend totális ellenőrzésére, ám az sem, hogy a fontosnak ítélt kérdésekben súlyát bevetve hatékonyan képes koalíciókat létrehozni (a NATO-t például az amerikai hegemónia intézményévé formálva), és adott esetben figyelembe veszi partnereinek igényeit (például Koszovó kapcsán). Bár bizonyos - főleg biztonságpolitikai - kérdésekben törekedett mozgás- szabadságának és előnyének megőrzésére, ennek tolerálása fejében maga is hajlandónak mutatkozott jelentős rugalmasságot tanúsítani alternatív politikai elképzelésekkel szemben - mind szűkebb szövetségi rendszerén kívül, mind belül. A vélelmezett hanyatlás korszakát mindez új fényben tüntette fel.18 Elfogadhatónak tűnt immár egy olyan megközelítés, amely a hetvenes években (közgazdasági kifejezéssel élve) az úgynevezett repair strategyk, tehát javítási stratégiák kipróbálását látta. Ez a hegemónia dinamikusabb felfogását jelentette. A sematikus intézményépítés - delelő - hanyatlás folyamatmodell helyét, legalábbis elvben, felváltotta egy olyan elképzelés, 14 Külügyi Szemle
