Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 2-3. szám - IRAK ÉS AMI UTÁNA JÖN - Romsics Gergely: A nemzetközi rendszer Irak után: régi hegemón, új hegemonikus rend
Romsics Gergely illetve képzete. Bár mindkét fogalom átélt egy rövid redivivust a kilencvenes évek elején,6 az Egyesült Államok gazdasági és politikai teljesítménye az elmúlt évtizedben minden elemzésnél és vitánál többet tett azért, hogy a nemzetközi rendszer multipolaritásáról, esetleges küszöbön álló kaotikus fordulatáról szóló spekulációk eltűnjenek a spekulatív IR-irodalomból. Ma világos, hogy az Egyesült Államoknak vannak regionális, bizonyos kérdésekben globális ellenfelei, ám nincsen globális kihívója. Terjeszkedésének vannak korlátái, de az általa ellenőrzött szektorok és területek nem fogyatkoznak nagy sebességgel. Összehasonlításképpen: ma az Egyesült Államok a világgazdaságban megtermelt értékeknek bő negyedét adja (2004-ben 28 százalékát, 2006-ban 27,7 százalékát). A brit birodalom potenciálja tetőpontján, 1870-ben mindösz- sze 21 százalékát tette ki a becsült globális GDP-nek.7 Évtizedünk lehet ugyan a lassú hanyatlás korszakának kezdete (ceteris paribus: tehát ha Kína és esetleg India növekedési üteme változatlan marad), de semmiképpen sem a nemzetközi rendszerben elfoglalt amerikai hely döntő következményekkel járó megrendülésének pillanata. Ahogy rövid és középtávon a valódi multipoláris rendszer létrejöttét sem várhatjuk, úgy hasonlóan el kell vetnünk a globális káosz vízióit is. Sem Európa keleti perifériáin, sem a legkevésbé fejlett országokban (LDCs) a kilencvenes évek államkudarcai nem érintették alapjaiban a nemzetközi rendszer nagy volumenű cserefolyamatait és interakciós mintáit. Ezek a humanitárius katasztrófák atlanti liberális önképünkkel puszta megtörténtük révén ellentmondásban állnak ugyan, ám folyamataik elsősorban arról mondanak el sokat, hogy milyen típusú változások sértik annyira a meghatározó nemzetközi szereplők érdekeit és értékeit, hogy inkább már a beavatkozást, pontosabban a valamilyen szintű/arányú beavatkozást részesítsék előnyben a passzivitással vagy az intervenció alacsonyabb fokozataival szemben. Sem Bosznia, sem Ruanda vagy Szomália nem az Egyesült Államok és európai szövetségesei potenciális cselekvőképességéről szól, hanem költség-haszon függvényeik görbéjéről. A fentiek tulajdonképpen negatív érvek a nemzetközi rendszer jellemzéséhez szükséges alternatív fogalom szükségességéről. Ezek közül leginkább - érthető módon - az unipolaritás kifejezés terjedt el a kilencvenes évek elején, hiszen közvetlenül rímelt a bipolaritás 1990 előtt általános elterjedt és elfogadott fogalmára.8 Az is megmutatkozott azonban, hogy az unipolaritás, éppen minimalista és egyedül a rendszer szerkezetére utaló jelentése következtében, nem képes jelezni, hogy a hasonlóan egy meghatározó állam által befolyásolt rendszerek igen nagy mértékben különbözhetnek egymástól. Az asszír „unipolaritás" korszaka Mezopotámiában a dominancia jelentősen eltérő típusát képviselte például a szocialista világban a sztálini Szovjetunió által betöltött helytől, és ezektől természetesen még inkább különbözött az amerikai unipoláris pillanat 1990 után. E fogalmi ámyalatlanság következtében végül az unipolaritás igénye vagy tényének konstatálása az amerikai erőfölény birodalomként való interpretálásával vált egyenértékűvé.9 Éppen ezért logikus fejlemény, hogy a klasszikus nemzetközi kapcsoló Külügyi Szemle
