Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 1. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Jahn, Egbert: Terjeszkedés és túlterjeszkedés. Brüsszel és Moszkva konkurálása az európai integrációs lehetőségek határán (Joób Kristóf)
Folyóiratszemle A Keletről jövő integrációs törekvések kisebb vonzereje jelentős részben azzal magyarázható, hogy nyilvánvalóan rendkívül egyenlőtlen erőviszonyokon alapul. Míg Nyugaton nincs egyetlen hegemón államalakulat sem, csupán három-négy nagyhatalom, valamint számos közepes és kis ország, addig a FAK-ban senki sem hagyhatja figyelmen kívül Moszkva dominanciáját. Nagy a szerepe annak is, hogy az EU Kelet- Közép-Európára gyakorolt tagadhatatlan gazdasági vonzerejével szemben Moszkva ebből a szempontból korántsem tud kecsegtető lehetőségeket nyújtani a volt kommunista országoknak. A gyakorlati megfontolások mellett a Moszkvából kiinduló integráció előtt jelentős ideológiai akadályok is tornyosulnak. Ezek egyik jele az, hogy az egypártrendszer- ben működő tervgazdasági modell kifulladása után Moszkva jelenleg nem tud átfogó koncepcióval előállni a Brüsszel kínálta liberális piacgazdasággal szemben. A volt pártelitből és újgazdag káderekből összeálló oligarchiák érdekközösségbe tömörülve megtarthatták ugyan pozícióikat, és valamilyen szinten fagyaszthatják a társadalmi folyamatokat, de hosszú távon ez nem tud elégséges társadalmi kohéziót biztosítani. Jahn rámutat arra is, hogy a nyugati integrációt sokkal inkább a szociokulturális közösség tartja össze, és teszi valamilyen szinten koherenssé, mint az államok közötti intézményesített jogi kötelékek. Vagyis a NATO és az EU valószínűleg elősegítette a nyugat-európai országok társadalmi és kulturális közeledését, de nem volt ennek előfeltétele. Fordítva viszont elképzelhetetlen lett volna például az európai integráció valamilyen önmagától már meglévő szociokulturális közösség nélkül. Ebből az aspektusból pedig könnyebb megérteni, hogy a kelet-közép-európai államokra miért volt képes vonzerőt kifejteni az unió. Magyarország, Csehország vagy Szlovénia esetében belülről jövő, önkéntelen hajtóerő hatott ebbe az irányba, akárcsak a balti államokban, a társadalomnak és a kultúrának a nyugati államokkal meglévő sokrétű közössége miatt. Természetesen ezek legtöbbször az életszínvonal javulásának reményével vagy olyan zsigeri oroszellenes biztonságpolitikai megfontolásokkal is összekapcsolódtak, mint Lengyelország vagy a már említett balti államok esetében. Az orosz Európa-politikában alapvetően négy irányzat különböztethető meg. A nyugati-liberális univerzalizmus, az orosz-liberális nacionalizmus, a nagyorosz patriotizmus és a konzervatív-forradalmi expanzionizmus. Sem az euroatlanti integrációhoz már csatlakozó államok, sem a potenciális balkáni NATO- és EU-tagországok esetében nem tapasztalható számottevő vonzódás ezen orosz kínálat bármelyik eleméhez. A nyugati integráció tulajdonképpeni ideológiai alternatívája ezért nem a keleti integrációban keresendő, hanem a nemzeti elkülönülésben. Ez a nacionalista-protekcionista elkülönülés még a gazdasági integráltság elengedhetetlen szintjét is képes figyelmen kívül hagyni, s így inkább illuzórikus propagandaeszköznek tekinthető. Ennek ellenére az ilyen szólamok időről időre felütik a fejüket, mivel mindig számíthatnak a globalizációtól és az erőviszonyok megváltozásától való félelmekre. 2007. tavasz 209
