Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Vámos Péter: Tajvan: önálló ország vagy szakadár tartomány
Vámos Péter Az elmúlt évtized: egyesítés vagy függetlenség? Az 1990-es évek közepén a tajvani azonosságtudat és a kínai nacionalizmus egyidejű erősödése az egymás közötti viszony megromlásához vezetett. A tajvani azonosságtudat felerősödése annak a demokratizálódási folyamatnak az eredménye, amely a rendkívüli állapot 1987-es felfüggesztésével indult meg, a Li Teng-huj győzelmét hozó (1996- os) közvetlen elnökválasztással folytatódott, majd a függetlenségpárti ellenzék sikerét eredményezte. A rendszerváltás a 2000-ben lezajlott elnökválasztással és a Kuomintang abszolút többségének elvesztését hozó 2001-es parlamenti választásokkal teljesedett ki. Ezzel szemben áll a KNK részéről a folyamatos politikai nyomás, valamint a fegyverek fenyegető felvonultatása. Az érzelmi alapokon folytatott politizálás és a kölcsönös bizalomhiány következtében a két fél viszonyában az egyre bővülő gazdasági kapcsolatok ellenére sem történt jelentős javulás. 1995 nyarán Li Teng-huj tajvani elnökként az Egyesült Államokba látogatott. A Tajvan teljes nemzetközi elszigetelésére törekvő KNK válaszul rakétakísérleteket folytatott Tajvan közelében. 1996 tavaszán, az elnökválasztási kampány időszakában a választás eredményének befolyásolási szándékával újabb rakétakísérletek következtek, amelyekkel a KNK nyilvánvalóan arra kívánta felhívni Tajvan figyelmét, hogy a sziget függetlenségének deklarálása katonai akciót vonna maga után. Peking a rakétakísérletekkel Washingtonnak is üzent: Kína az erő alkalmazásától akkor sem retten vissza, ha az amerikai beavatkozást vonhat maga után. Az Egyesült Államokban a kínai akciót háromféleképpen értelmezték. A hadgyakorlatokat reális háborús fenyegetésnek tekintők abból indultak ki, hogy a kínai pártelit keményvonalas szárnya és a haderő konzervatív vezetői fölénybe kerültek a legfelső vezetésben, mások úgy vélték, hogy az erődemonstráció a nacionalizmus alapján álló kínai katonai és civil vezetés egyetértését volt hivatva bizonyítani, ugyanakkor voltak olyan elemzők is, akik szerint a hadgyakorlat nem volt több jól megrendezett színjátéknál. Ez utóbbi nézet képviselői a kulturális hagyományból indulnak ki, nevezetesen, hogy a kínai stratégák mindig igyekeznek elkerülni a nyílt összecsapást, és inkább látványos hadmozdulatokkal kívánják az ellenséget elrettenteni. E harmadik álláspontot támasztja alá, hogy 1995-ben, amikor a hadgyakorlatokra közvetlenül a tajvani elnök amerikai útja után került sor, a rakétakísérleteket kísérő retorika korántsem volt olyan fenyegető, mint 1996 tavaszán, amikor a tajvani elnökválasztási kampányra időzítve több hónapos alapos előkészítő munka és pontosan kidolgozott dramaturgia szerint zajlottak az események.2 Az 1995-96-os erőfitogtatás azonban azt is megmutatta Kínának, hogy a katonai erővel való fenyegetésért súlyos politikai árat kell fizetnie. Nem elég ugyanis, hogy a választásokon Li Teng-huj elsöprő győzelmet aratott, a kínai hadgyakorlat feszültséget keltett a térség országaiban, és rontott az kínai-amerikai kapcsolatokon is, ez megmutatkozott abban, hogy Clinton válaszul Tajvan közelébe rendelte az Independence 74 Külügyi Szemle
