Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Tálas Barna: Kína - a 21.század leendő hiperhatalma
Kína -a 21. század leendőhiperhatalma valamint a nemzetközi pénzpiac fontos tényezőjévé vált. E felismerést a gyakorlatba átültetni elég sokáig, csaknem két évtizedig tartott, de a 21. század elejére Kínában is és Vietnamban is létrejött az a társadalmi-gazdasági és politikai-ideológiai rendszer, amely ma már nemcsak kizárólag a kelet- és délkelet-ázsiai országokra, hanem más ázsiai és egyes latin-amerikai országokra is jellemző. A jelenlegi kínai társadalmi-gazdasági és politikai-ideológiai rendszer lényege ugyanis nem más, mint egyfelől a többféle és vegyes tulajdonformákra épülő, a területi, vállalati és egyéni kezdeményezéseknek, valamint a külföldi befektetéseknek is viszonylag tág teret biztosító és alapjában véve a tőkés piacgazdálkodás elveihez és módszereihez igazodó központosított gazdaságirányítás, másfelől a tekintélyelven alapuló, többnyire egypártrendsze- rű (vagy éppen egy kiemelkedő személyhez kapcsolódó) politikai hatalomgyakorlás. A hatalom- gyakorlás ideológiai alapja és politikai legitimációja a nemzet felemelése és naggyá tétele, továbbá a nép életszínvonalának emelése és jólétének biztosítása. Ebben az esetben már teljesen mellékes, hogy az országot egyedül irányító pártot kommunista pártnak nevezik-e, illetve a személyi hatalmat egy-egy tábornok vagy egy-egy pártfőtitkár gyakorolja-e. Az azonban érdekes megfigyelés, hogy a modernizációnak ebben a gyors, felzárkózó szakaszában a fentebb említett országok a bruttó nemzeti termék évi tíz százalék körüli átlagos növekedését is el tudták érni. De az a történelmi tény sem érdektelen, hogy a mai fejlett tőkés országok termelőerőik - jelentős tőkefelhalmozást és tőkekoncentrációt igénylő - gyors ütemű korszerűsítését a 19. és a 20. század első felében többnyire nem polgári demokratikus és liberális politikai hatalomgyakorlási formák, hanem az abszolút monarchia vagy a kemény személyi diktatúra keretében valósították meg. Erről a témáról 1997-ben egy két részből álló, hosszabb tanulmányt is írtam Politikai hatalomgyakorlás - társadalmi-gazdasági modernizáció (Retrospektív összehasonlító elemzés és prognózis) címmel,33 amelynek azonban - korábbi ilyen jellegű elméleti írásaimhoz hasonlóan - ezúttal sem volt különösebb visszhangja. Pedig abban a tanulmányban a volt Szovjetunió utódállamaira, valamint a kelet-európai és balkáni volt szocialista országokra vonatkozóan azt prognosztizáltam, hogy társadalmi-gazdasági elmaradottságuk miatt még egy jó ideig képtelenek lesznek a formálisan kialakított nyugat-európai és amerikai típusú, többpártrendszerű parlamentáris demokrácia hatalomgyakorlási formáját hatékonyan működtetni és ezzel az évtizedes társadalmi-gazdasági elmaradottságuk leküzdéséhez szükséges modernizációs folyamatot lényegesen felgyorsítani. A tanulmány megírása óta eltelt hét-nyolc év történései e prognózisomat nem cáfolták meg. Sőt Oroszország példája azt mutatja, hogy a Putyin elnök által az utóbbi években folytatott, sokkal inkább a tekintélyelvre, mintsem a parlamenti pártok megegyezésére épülő hatalomgyakorlási forma jóval eredményesebbnek bizonyul a társadalmi-gazdasági fejlődés és a modernizáció meggyorsítása szempontjából, mint a Jelcin elnök által folytatott egyensúlyozó, de éppen ezért határozatlan és erélytelen hatalomgyakorlási forma, amely ráadásul számos korrupciós ügy melegágya is volt. 2006. tavasz-nyár 47
