Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 3-4. szám - EURÓPAI UNIÓ - Paragi Beáta: Az Európai Unió "közös" eszköz- és szereprendszere a közel-keleti konfliktusban
Az Európai Unió „közös" eszköz- és szereprendszere a közel-keleti konfliktusban kalmazható képességeik, adottságaik. Az unió nem elsősorban politikai értelemben, hanem inkább gazdasági értelemben jelentős szereplője a térségbeli kapcsolatoknak. Ennek részben oka az Egyesült Államoknak a nemzetközi rendszerben általában, de a Közel-Keleten nagy hagyományokkal rendelkező, a hidegháború befejeződésével különösen érvényesülő dominanciája. Külső segélyezésre, polgári fejlesztésre, katonai célokra Washington nagyságrendekkel többet és régebb óta költ a térségben, mint Brüsszel. Az Egyesült Államok külpolitikai döntései szövetségi hatáskörbe tartoznak, szemben az Európai Unióval, amely a tagállamai közötti konszenzus hiányában külpolitikai értelemben nem képes - időben és tartalmilag - versenyképes döntésekre, intézkedésre, beavatkozásra. Az EU-nak a közel-keleti konfliktus rendezésében való részvétele az oslói folyamat során, de még inkább annak elhalása után vált igazán jelentőssé. Az 1990-es évek elképzelései, a palesztin népnek és a nemzetközi közvéleménynek a független palesztin állam létrehozásába vetett reményei olyan kormányzati intézményrendszer kiépítését eredményezték, amelynek fenntarthatósága a donorközösségen - elsősorban az európai államokon - múlik. A több mint 150 ezer polgári tisztviselőt és biztonsági alkalmazottat foglalkoztató Palesztin (Nemzeti) Hatóság a megszállt területek legnagyobb „munkáltatója". Ez a tény - bár nem jelent egészséges gazdasági struktúrát - a lassan de biztosan, folyamatosan és adminisztratív módon, illetve építészeti technikákkal ösztönzött (különösen munkavállalási lehetőségek terén) egymástól fokozatosan elváló izraeli-palesztin gazdasági kapcsolatok következtében a palesztin lakosság számára az egyetlen lehetőség, hogy rendszeres és kiszámítható (?) jövedelemhez jusson. Utólag úgy tűnik, mintha sem a palesztinok, sem az európai donorközösség nem gondolta volna végig, mi lehet az ára a stratégiai cél hiányában realizált politikai döntéseknek (például a Palesztin Hatóság létrehozása), illetve a releváns gazdasági-társadalmi fejlesztéseknek. Az 1967 és 1993 (1994) közötti időszakban - nyilván a konkrét történelmi események által meghatározottan, de általánosságban - viszonylag akadály- mentes volt Izrael és a megszállt területetek, illetve Jordánia között a gazdasági együttműködés. Az átlag palesztin lakos szabadabban vállalhatott munkát az 1949-es határok által meghatározott Izrael területén, átjárhatott Jordániába, a hagyományos magánjellegű kapcsolatokat nem korlátozták falak, ellenőrző pontok, belső határátkelők. Voltak viszont olyan Izrael által teremtett adminisztratív korlátok, amelyek nem tették lehetővé a gazdaság és a társadalom olyan mértékű-minőségű fejlődését, amely (nemzet)állami keretek között, a szuverenitás megléte esetén minden további nélkül lehetséges. Az első intifáda kezelhetetlennek bizonyult, mert Izrael nem alkalmazhatta korlátlanul azokat a katonai eszközöket, módszereket és technikákat, amelyek adott feltételek esetén egy hagyományos háborúban működőképesnek bizonyulnak, így kénytelen volt a palesztin félnek az államalapításra vonatkozó igényét elismerni. Évtizedes múltra visszatekintő függetlenségi küzdelem után - Said és mások érvelése ellenére - érthető volt a palesztin 2006. ősz-tél 75
