Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 3-4. szám - EURÓPAI UNIÓ - Paragi Beáta: Az Európai Unió "közös" eszköz- és szereprendszere a közel-keleti konfliktusban
Az Európai Unió „közös" eszköz- és szereprendszere a közel-keleti konfliktusban Az EU közös közel-keleti politikai szerepvállalásának (további) korlátái: a téves percepciók Az európai államok, illetve az Európai Unió évtizedek óta elvileg következetesen, gyakorlatilag eredménytelenül támogatja a palesztin önrendelkezést, a független állam létrehozását. A szereplők, illetve a nemzetközi közösség hivatalosan a kétállamos megoldás híve. Lehetne racionálisabb, életképesebb megoldás az adott területen például egy kétnemzetiségű, szövetségi állam (akár izraeli-palesztin, akár palesztín-jordániai relációban), de jelenleg ez egyik közösség - nép, nemzet - identitásával, gondolkodásával és érzelemvilágával sem összeegyeztethető lehetőség. Nehezebb kérdés a második, a palesztin állam realizálásának mikéntje, amely sokkal inkább a politikai, a hatalmi és a biztonsági szempontok mentén dől el, mint a nyilatkozatok, a célmeghatározás és az útitervek szintjén.60 Az oslói békefolyamatot hivatalosan megnyitó ünnepélyes washingtoni aláírást (1993. szeptember 13.) nagy remények követték (inkább mint megelőzték, hiszen az utolsó pillanatig nem volt nyilvános a megegyezés közelsége), és a közös kül- és biztonságpolitikai fellépést (a párhuzamosan zajló délszláv háborúkban kevés sikerrel) próbálgató EU számára testhez álló feladatnak tűnt a békés körülmények között való közreműködés. Az oslói folyamat filozófiájának gyakorlati megvalósítása - a palesztin gazdaság és társadalom fejlesztése, a lakosság életkörülményeinek javítása, ezáltal a végső státusban való megegyezési készség kialakítása - olyan feladatnak tűnt, amely látszólag igazodott képességeihez, kompetenciáihoz, illetve a belső alkuk, a döntés- hozatali mechanizmus által biztosított lehetőségekhez is. A békefolyamat kudarcában több tényező játszott szerepet, az összes összefüggés ismertetésére nincs mód, csupán három jellegzetességet érdemes hangsúlyozni: Egyrészt Oslo „szelleme" - és annak Európában való érzékelése, értékelése - nem számolt azzal, hogy a két fél (Izrael és a PFSZ) belülről annyira megosztott, hogy bizonyos szükséges „külpolitikai" döntéseket a fennálló (palesztinok esetében formálódó) politikai berendezkedés demokratikus keretei között akkor is képtelenség meghozni, ha azok indokoltak. Sem Izrael, sem a Palesztin (Nemzeti) Hatóság kormánya nem rendelkezett a politikai rendszer sajátosságaihoz igazodó akkora támogatottsággal, amely lehetővé tette volna számára a racionálisnak tűnő lépések belső elfogadtatását. Izraelben a társadalom kb. egyharmada ellenezte az oslói folyamatot, de az arányos képviselet elvére épülő választási rendszer, a parlamentbe való nagyon alacsony bekerülési küszöb (két százalék), a törvényhozásban lévő tíz párt, az egymást váltó különböző, de mindig koalíciós kormányok61 mozgástere a koalíció egyben tartása miatt rendkívül szűk. Palesztin oldalon a Fatah „káderpolitikája" (az 1994 után létrejövő palesztin kormányzati intézményrendszer tisztviselőinek nagy része Fatah, kisebb mértékben a PFSZ egyéb pártjainak hívei, azok családtagjai köréből kerül ki), korrupciós ügyei, a PFSZ vezetőinek egyes vélemények szerint a palesztin ügyet eláruló politikája,62 20042006. ősz-tél 71
