Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 3-4. szám - EURÓPAI UNIÓ - Paragi Beáta: Az Európai Unió "közös" eszköz- és szereprendszere a közel-keleti konfliktusban
Paragi Beáta egyetlen, amely - a nemzetközi rendszer játékszabályainak, köztük a nemzetközi jog alapelveinek köszönhetően - bármikor biztonságot képes nyújtani a világ zsidósága számára.6 Hogy eközben - a vélt és valós zsidóüldözések mellett évezredes történelmi tényekre, az ókori Izrael állam létére, annak felbomlására és a diaszpóra lét tapasztalataira hivatkozva - megfosztottak otthonától több százezer ott élő arabot, és hozzájárultak egy összetett konfliktus kialakulásához? Azoknak, akiket megpróbáltak, de nem sikerült elpusztítani, a túlélés követelményével szemben csupán másodlagosak lehetnek azok a kifinomult, sok esetben egyébként ésszerű érvek, amelyekkel a külső szereplők rendezni kívánják a konfliktust. Az európai integráció politikai fejlődése (EPC, European Political Cooperation formálódása), egyre koherensebbé válása - ezen belül is a külvilág felé történő közös álláspont kialakítására törekvés - időben egybeesett az arab-izraeli konfliktusnak a palesztin-izraeli konfliktussá való redukálódásával. Az első közel-keleti háborúk idején még az egyes európai államok azok, amelyek érdekeiktől függően közvetlenül részt vesznek (vagy sem), nyilatkoznak, próbálnak diplomáciai csatornákon szerepet vállalni. Az első integrációs szintű európai állásfoglalásra a negyedik arab-izraeli háború, illetve az első olajválság (1973) idején került sor. Az 1980-as évektől az Izrael és az arab államok közötti viszony fokozatosan konszolidálódik, újabb háborúra nem kerül sor. A status cjuón, az 1967-es háború következményein változtatni az arab államok többsége nemcsak hogy nem képes, hanem - hacsak nincsenek területi igényei, mint Szíriának - már nem is hajlandó újabb (katonai) áldozatokat hozni Izrael ellenében. Részben ennek köszönhetően, illetve a nemzetközi, európai közvélemény szimpátiája miatt az 1970-es, 1980-as években már nem lehet figyelmen kívül hagyni az izraeli megszállás (1967) ellen egyre hatékonyabban és látványosabban tiltakozó palesztin közösséget, a szuverén, palesztin állam létrehozására - lényegében az ENSZ 1947-es felosztási határozatának érvényesítésére - irányuló követeléseket. A tanulmány célja bemutatni az Európai Uniónak a közel-keleti konfliktusban - annak kezelésében - játszott szerepét, igazolni azt az állítást, hogy az EU-nak közel-keleti konfliktus vonatkozásában folytatott elvben létező közös külpolitikája, külpolitikai stratégiája (2004) a gyakorlatban miért nem tekinthető hatékonynak és tartalmasnak.7 Ennek fő okai 1. a tagállamok egymás közötti, illetve a tagállamok és Brüsszel között feszülő politikai érdekkülönbségei; 2. az EU (politikai) döntéshozatali mechanizmusa (elvei), illetve a döntéseket gyakorlatban megvalósító egymással koherens egységet nem alkotó bonyolult szerep-, és eszközrendszer; 3. a közel-keleti konfliktus megoldhatóságával, illetve az (oslói) békefolyamattal szemben tévesen támasztott elvárások, illetve követelések. A második és harmadik magyarázó tényező egymástól független, de mindkettő részben az elsőből következő jelenség, amennyiben a közös európai külpolitikát nem elsősorban az egyes külső konfliktusok sajátosságaihoz igazodva formálták (még ha valamely kihívásra adott választ jelent is), hanem tagállamok érdekei mentén. 50 Külügyi Szemle
