Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Tálas Barna: Kína - a 21.század leendő hiperhatalma
Tálas Barna Modernizációs elképzelések és kísérletek a 20. századi Kínában Mint a fenti rövid történelmi áttekintésből is látható, a világ legnagyobb népességű országa, amely évezredeken át a világ civilizációs fejlődésének élvonalában haladt, és magát a világ Középső országának (Csung-kuo vagy hivatalos kínai átírással: Zhongguo) tartotta, az előző századfordulón a világ egyik legszegényebb és legelmaradottabb, félfeudális és félgyarmati országaként lépett be a 20. századba. Ráadásul olyan népként és nemzetként, amelyet a külföldi hatalmak részéről ezt megelőzően számtalan megaláztatás ért, és amelynek nemzetközi súlya és tekintélye szinte a nullával volt egyenlő. Ilyeténképpen a saját népe és nemzete sorsáért aggódó bármilyen modern kínai politikus és gondolkodó, a 20. század elején más célt nem tűzhetett maga elé, mint hogy Kínát ebből az elesett állapotából - valamennyi kínai ember közös erőfeszítéseinek eredményeként - felemelje, és hosszabb távon ismét a világ civilizációs fejlődésében élenjáró, virágzó és gazdag országgá tegye. A végső stratégiai cél pedig nem lehetett más, mint hogy - a modern kor tudományos és technikai vívmányainak a felhasználásával - Kínának a világban elfoglalt helyét összhangba hozzák az ország fizikai méreteivel, _ azaz - másképpen megfogalmazva - Kínát a világ legerősebb és leggazdagabb országává fejlesszék. Ennek a feladatnak a megoldása - a 20. századi kínai társadalmi-gazdasági, ideológiai-politikai és kulturális fejlődés történelmi körülményeinek, belső és külső feltételeinek kedvezőtlen alakulása miatt - már a jelenlegi, 21. századra maradt. A 20. század első kiemelkedő kínai politikusa és gondolkodója, akinek az ország felemeléséről és modernizálásáról átfogó elképzelései voltak, az eredetileg orvosi képesítést szerzett Szun Jat-szen (Sun Yat-sen, illetve Sun Zhongshan6) volt. Szun politikai pályafutása kezdetén - Japán példájára - szintén a felülről, császári rendeletekkel bevezetendő társadalmi-gazdasági reformok híve volt, és csak a „száznapos reform" kudarca után vált a titkos szervezkedések és forradalmi megoldási kísérletek egyik fő irányítójává. Szun az 1900-as évek elején döbbent rá arra, hogy a feudális császári hatalom erőszakos megdöntése nélkül Kína nem indulhat el az önálló fejlődés és az egész országra kiterjedő modernizálás útján. Az 1911-es forradalom bukása után azonban arra is rá kellett jönnie, hogy külső segítség nélkül nem lesz képes megbirkózni a Kína különböző részeit az ellenőrzésük alatt tartó hadurakkal. Az első világháború idején előbb a „felvilágosult" nyugati hatalmak (Franciaország, Anglia és az Egyesült Államok), majd Japán támogatásában bízott, de a háború végére és különösen a párizsi béketárgyalások idején meggyőződhetett arról, hogy ezek az imperialista hatalmak Kína függő helyzetének a fenntartásában érdekeltek. Ezeken a tárgyalásokon ugyanis a legyőzött Németország Kínában szerzett előjogait - beleértve a tiencsini és a csingtaoi koncessziós területeket is - a győztes hatalmak Japánnak engedték át. Ennek az újabb megaláztatásnak a hírére vonultak ki 1919. május 4-én az utcára a Peking Egyetem diákjai, akikhez rövidesen a lakosság hazafias része is csatlakozott, ekkor indult el az a 24 Külügyi Szemle
