Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Gergely Attila: A "japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig
A „japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig rabeli japán állam már mielőtt katonailag összeomlott volna, egyes saját normái szerint is súlyosan kudarcot vallott. Talán a legkézenfekvőbb módon felismerhető ez abban, ahogyan a japán államnak és (polgári) kormányának ellenőrzése alól a (szárazföldi) hadsereg tevékenysége fokozatosan és végzetesen kicsúszott. A császárközpontú japán állam és maga a császári intézmény már jóval a katonai összeomlás előtt kudarcot vallott „saját" szárazföldi hadseregének egyrészt Kínában, másrészt belföldön elszabaduló hatalmi törekvései fölötti ellenőrzésképtelensége tekintetében. 1930-36 között szélsőségesen militarista erők 19 politikai célú terrorakciót hajtottak végre. Ezek egyike ellen a császár személyesen lépett fel52, de ez a rendszer szervi problémáit, a japán történelembe intézményileg is beépült ellentmondásait nem oldhatta meg. Ebben az értelemben a korabeli japán állam - sodródása lehetséges belső ellensúlyainak felszámolásában, valamint az ellenőrzése alól kicsúszó hadsereg és militarizmus által elért - „sikereibe" bukott bele, már jóval az 1945 nyarán bekövetkező katonai vereség előtt. A japán esetből az államkudarc-nemzetépítés kérdéskör továbbgondolásához néhány következtetés a történeti részletek bővebb kifejtése nélkül is levonhatónak tűnik: • Egy államnak nem feltétlenül csak a mai meghatározásokban közkeletű „kudarca" jelenthet fenyegetést vagy kockázatot a nemzetközi rendre és/vagy saját jövőjére nézve és indokolhatja a fokozott nemzetközi figyelmet, esetleg beavatkozást - nevezzük ezt „nemzetépítésnek", „humanitárius intervenciónak"53 vagy bármi másnak. A „sikernek" nem kevésbé lehetnek hasonló kockázatai, miként az 1930- as és 40-es évek amerikai-japán kölcsönhatásaiban valóban mindkét fázis, illetve mindkét elem egyidejűleg is kimutatható. A japán példa behatóbb tanulmányozása már ennyiben is „kudarc" és „siker" fogalmainak általánosabb felfogására ösztönözhet: emlékeztethet funkcionális fogalmaik - egyebek között kulturálisan vagy korszakosán tipikus - értelmezési és értékelési keretektől függő viszonylagosságára, a „siker"-, illetve a „kudarc"-észlelés részlegességére; rávilágíthat olyan nagyobb tér-idő távlatú megközelítések szükségességére, amelyekben a „siker" és a „kudarc" egymásra visszacsatoló ciklusai, valamint egyidejű oksági közös nevezői, az ugyanazon fejlemények egymást feltételező „siker"- és „kudarc"-mozzana- tai egyaránt felismerhetővé válnak; továbbá rámutathat arra, hogy a nemzetépítési vállalkozások sem feltétlenül sikeresek mindenben, illetve amennyiben azok, akkor sem kizárólag a beavatkozó állam(ok) jóvoltából vagy szándékai szerint. • Az ilyen irányú következtetések levonása nyomán jogosulttá válhat a kérdés: amennyiben a nemzetközi biztonsággal szembeni fenyegetésnek, így a nemzetépítési vagy más beavatkozási politika igazolhatóságának alaposabb ismérve nem egyszerűen „kudarc", vagy „siker", akkor mi lehet az. Ezen a ponton a japán párhuzam, illetve a huszadik század második harmada japán-amerikai kölcsönhatásainak tüzetesebb elemzése ismét közelebb vihet a válaszhoz: ez a „kudarcon" vagy a „sikeren" túl az adott állam (és társadalom) intézményi rendje fenntart2006. tavasz-nyár 103
