Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)

2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Gergely Attila: A "japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig

A „japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig rabeli japán állam már mielőtt katonailag összeomlott volna, egyes saját normái szerint is súlyosan kudarcot vallott. Talán a legkézenfekvőbb módon felismerhető ez abban, ahogyan a japán államnak és (polgári) kormányának ellenőrzése alól a (szárazföldi) hadsereg tevékenysége fokozatosan és végzetesen kicsúszott. A császárközpontú japán állam és maga a császári intézmény már jóval a katonai összeomlás előtt kudarcot val­lott „saját" szárazföldi hadseregének egyrészt Kínában, másrészt belföldön elszabaduló hatalmi törekvései fölötti ellenőrzésképtelensége tekintetében. 1930-36 között szélsősé­gesen militarista erők 19 politikai célú terrorakciót hajtottak végre. Ezek egyike ellen a császár személyesen lépett fel52, de ez a rendszer szervi problémáit, a japán történelem­be intézményileg is beépült ellentmondásait nem oldhatta meg. Ebben az értelemben a korabeli japán állam - sodródása lehetséges belső ellensúlyainak felszámolásában, valamint az ellenőrzése alól kicsúszó hadsereg és militarizmus által elért - „sikereibe" bukott bele, már jóval az 1945 nyarán bekövetkező katonai vereség előtt. A japán esetből az államkudarc-nemzetépítés kérdéskör továbbgondolásához né­hány következtetés a történeti részletek bővebb kifejtése nélkül is levonhatónak tűnik: • Egy államnak nem feltétlenül csak a mai meghatározásokban közkeletű „kudar­ca" jelenthet fenyegetést vagy kockázatot a nemzetközi rendre és/vagy saját jövő­jére nézve és indokolhatja a fokozott nemzetközi figyelmet, esetleg beavatkozást - nevezzük ezt „nemzetépítésnek", „humanitárius intervenciónak"53 vagy bármi másnak. A „sikernek" nem kevésbé lehetnek hasonló kockázatai, miként az 1930- as és 40-es évek amerikai-japán kölcsönhatásaiban valóban mindkét fázis, illetve mindkét elem egyidejűleg is kimutatható. A japán példa behatóbb tanulmányo­zása már ennyiben is „kudarc" és „siker" fogalmainak általánosabb felfogására ösztönözhet: emlékeztethet funkcionális fogalmaik - egyebek között kulturálisan vagy korszakosán tipikus - értelmezési és értékelési keretektől függő viszonyla­gosságára, a „siker"-, illetve a „kudarc"-észlelés részlegességére; rávilágíthat olyan nagyobb tér-idő távlatú megközelítések szükségességére, amelyekben a „siker" és a „kudarc" egymásra visszacsatoló ciklusai, valamint egyidejű oksági közös neve­zői, az ugyanazon fejlemények egymást feltételező „siker"- és „kudarc"-mozzana- tai egyaránt felismerhetővé válnak; továbbá rámutathat arra, hogy a nemzetépítési vállalkozások sem feltétlenül sikeresek mindenben, illetve amennyiben azok, ak­kor sem kizárólag a beavatkozó állam(ok) jóvoltából vagy szándékai szerint. • Az ilyen irányú következtetések levonása nyomán jogosulttá válhat a kérdés: amennyiben a nemzetközi biztonsággal szembeni fenyegetésnek, így a nemzet­építési vagy más beavatkozási politika igazolhatóságának alaposabb ismérve nem egyszerűen „kudarc", vagy „siker", akkor mi lehet az. Ezen a ponton a japán pár­huzam, illetve a huszadik század második harmada japán-amerikai kölcsönha­tásainak tüzetesebb elemzése ismét közelebb vihet a válaszhoz: ez a „kudarcon" vagy a „sikeren" túl az adott állam (és társadalom) intézményi rendje fenntart­2006. tavasz-nyár 103

Next

/
Thumbnails
Contents