Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - VITA - Jeszenszky Géza: Válasz egy doktrinernek
Válasz egy doktrinernek beletörődhet, de a magyar diplomácia nem, folytatnia kell(ene) a bajokra a figyelmet fölhívő, türelmesen érvelő politikát. Ehhez is kiválóan felkészült, elkötelezett diplomatákra van szükség. Dunay nem vitatja az 1990 előtti gárda egy részével szembeni kritikámat, mégis elmarasztalja egyes tisztségviselők, nagykövetek leváltását, eltávolítását. Minden egyes eset külön tárgyalást igényel, de mivel ő név nélkül említ konkrét eseteket, én is ezt teszem. Akik az 1991-es moszkvai puccs idején kámforrá váltak, elérhetetlennek bizonyultak, illetve a miniszter tudta nélkül repültek Stockholmba, ki tudja miről tárgyalni (tán akkor fogantak meg a griff-, azaz Gripen madarak?), azok nem maradhattak vezető beosztásban. A helyükbe lépőknek is lehettek gyöngéi, örülök azonban, hogy Dunay is elismeri, sok „új" diplomata bevált, nyeresége volt a szolgálatnak. Az 1994-es reváns személycserék azonban nem szolgálták azt, amiben Dunayval egyetértünk, a politikailag semleges diplomatakar kialakulását. Azt gondoltam, hogy a személyes érintettség ügyében vitapartnerem el fogja fogadni eredeti írásom tapintatos fogalmazását, hogy rövid életűre sikerült külügyi karrierjének oka a saját kormányával szemben „kívülálló értelmiségi bíráló"-kénti viselkedése volt. Úgy látszik, ilyen megnyilvánulásaira nem emlékszik. De hogy a belső vitákat mennyire elfogadtam, sőt bátorítottam, arra mai utódom lehet az egyik tanú. Dunay némi körülírással azzal vádol, hogy bennem a tudós-történészi megközelítésen felülkerekedett a politikusi önigazolás. Biztosíthatom, hogy a közelmúlt történelmét, amelynek a sors akaratából nemcsak krónikása, de szerény alakítója is lettem, csakis a valóságnak megfelelően igyekszem bemutatni. A források elfogulatlan tanulmányozása és az erőviszonyok pontos ismerete mellett azonban szükséges megérezni azt is, szavaink, döntéseink milyen hatást gyakorolnak azokra az emberekre, akiknek a sorsán segíteni akarunk. Ezért súlyos felelőtlenség a radikális jobboldal részéről az ártalmatlan „területi klauzula" ügyét hamisan beállítva a kárpátaljai magyarokról (vagy most az erdélyi magyar autonómiáról) történő „lemondást", sőt árulást emlegetni. De nagy hiba a magukat a határ rossz oldalán találók számára kínált szerény kedvezményekhez nem ragaszkodni is. Aki külföldön él, mint Dunay, talán kevésbé fogékony a kisebbségi helyzetben élő magyarok panaszaira, de ha már nem érez magában késztetést ügyük önkéntes képviseletére, javasolom, hogy ne a magyar nacionalizmus fantomjával viaskodjék. Vitánkat - úgy látszik - egyformán látjuk, Dunay összefoglalását elfogadom, csak saját nevemet az övére cserélve: „figyelme megtisztelő, kutatási módszerei viszont aggasztók, következtetései pedig lesújtok." 2005. ősz-tél 293
