Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Himmler Tamás: A lengyel külpolitika útjai az 1930-as években
Hirnler Tamás kérdésben viszont előreláthatóan úgy fog érvelni Németországgal szemben, hogy ha a németek barátságára súlyt helyező Magyarország, mely a Duna völgyében elsősorban érdekelt, a paktumot aláírhatja, akkor Lengyelország is hozzájárulhat.69 Mindenesetre figyelmeztetette a magyarokat, hogy miután szerinte az Anschluss elkerülhetetlen, ezért a német expanziós törekvések Magyarországot ugyanúgy fogják fenyegetni, mint Lengyelországot.70 Tehát az Anschlussból következően a lengyel-magyar kapcsolatok szorosabbra fűzése is elkerülhetetlen. A magyar-lengyel kapcsolatok kibontakozását és az arra ráépülő közép-európai blokkot elsősorban a már említett román-lengyel szerződés gátolta, amelynek esetleges felbontása és a magyar érdekek előtérbe helyezése a lengyel politikai körökben szóba sem kerülhetett. Másrészről - helyesen ismervén fel a politikai lehetőségeket - a Wierzbowán nagyon is jól tudták, hogy egységes Közép-Európa Magyarország megkerülésével nem jöhet létre. Ezért csak egy kompromisszumos megoldás lehetett az, ami a lengyel érdekeket érvényesíteni tudta: a lengyel-román, illetve lengyel-magyar kapcsolatok lehető legaktívabb folytatása, miközben a két állam politikáját minél közelebb hozzák. Egyébiránt ugyanezt a taktikát választották Magyarország és Jugoszlávia esetében is, azzal a különbséggel, hogy ott sokkal nyíltabban vállalták a két állam között a közvetítő szerepet. Ez persze nem ment olyan gyorsan, mint ahogy a lengyelek elképzelték, és minden igyekezetük ellenére a magyar és román felet soha nem tudták olyan közel hozni egymáshoz, hogy egy nagyszabású szövetség részei lehessenek. Létezett azonban egy másik megoldás Lengyelország számára. A római jegyzőkönyvek, amelyek nemcsak Magyarországhoz vitték volna közelebb Varsó érdekeit, hanem egyben Olaszországhoz is, ahhoz az Olaszországhoz, amelyik Lengyelországhoz hasonlóan szintén átfogó terveket dédelgetett Közép-Európában, természetesen Róma vezetésével. Komoly reményeket ébreszthetett Varsóban a római blokk államainak 1936. március 21-ei találkozója Rómában, ahol a szövetség megszilárdításáról és a kisantant gazdasági terveiről tanácskoztak. Gömbös kifejtette, hogy Magyarország a kisantant államaival csak külön-külön, kétoldalú szerződések létrehozásának céljából hajlandó megkezdeni a tárgyalásokat. Ezután felhozta, hogy a római hármas szövetség megerősítésének egyik legjobb megoldása az lenne, ha kibővítenék ötösre, méghozzá Németország és Lengyelország bevonásával. Mussolini, ha a németekkel nem is, a lengyelek esetleges csatlakozásával mindenképp egyetértett. Miután Beck értesült a Rómában elhangzottakról, értesítette Kányát, miszerint a három állam megállapodását helyesnek és hasznosnak tartja, és Lengyelországnak nincs ellenvetése a római egyezményekkel szemben. Külön kiemelte - elismerését tolmácsolva - Gömbös megjegyzését, hogy a szövetség tagjai csak külön, kétoldalú alapon kötnek szerződéseket a kisantant államaival. Itt emlékeztetett arra, hogy a kisantant kifejezés egyetlen hivatalos lengyel nyilatkozatban sem fordul elő, tudatosan jelezve, hogy Lengyelország annak létét megkérdőjelezi. Pilsudski ugyanis annak idején „előírta", hogy a kisantant mint szervezet Lengyelország szempontjából nem 248 Külügyi Szemle
