Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - ÉSZAKI RÉGIÓ - Dobos Edgár: Északi változatok integrációs politikára: Svédország és Finnország szocializációja az Európai Unióban
Északi változatok integrációs politikára: Svédország és Finnország szocializációja az EU-ban szerint a semlegesség megerősítette Svédország nemzetközi szerepét és a svéd „morális fölényről" kialakított percepciót.92 E gondolatmenet szerint a hatalmi politikát elutasító Svédország a civilizációs folyamat egy magasabb szintjén áll, külső magatartása a világ többi részétől eltérően erkölcsi normákon nyugszik. A fejlődő országok segélyekkel való támogatása, a békefenntartó missziók és a leszerelési tárgyalások ösztönzése mind-mind része volt a nemzetközi társadalom Svédországról alkotott képének. Olof Palme, a Kelet és Nyugat közötti „harmadik út" (tredje vägen) markáns képviselője például élesen bírálta az Egyesült Államokat a vietnami háború miatt, a Szovjetuniót a csehszlovákiai intervenció miatt vagy Dél-Afrikát az apartheidpolitikája miatt.93 A svéd miniszterelnök a következőképpen foglalta össze a külpolitikai elképzeléseit: „A nemzetek szabadsága és függetlensége mellett törünk lándzsát [...] Egy kis állam polgáraiként egy olyan világban szeretnénk élni, ahol a szuverenitás és a be nem avatkozás elvét maradéktalan tisztelet övezi. Ez a fajta gondolkodásmód azt is lehetővé tette [...], hogy Svédország hidakat építsen Dél és Észak között egy válsággal és a polarizáció veszélyével fémjelzett időszakban."94 A Svédország és Európa közötti képzeletbeli választóvonalat fenntartó „jóléti nacionalizmus" (welfare nationalism) kora véget ért, de a jóléti modell válsága és a semlegességi politikát ért kihívás ellenére az 1990-es években is megfigyelhető a svéd külpolitikai aktivizálódás.95 A svéd stratégiai önképnek megfelelően a külpolitikai döntéshozók a megváltozott világrendben is kezdeményező szerepre törekednek, noha megváltoztak a külpolitikai hangsúlyok: a svéd külügyérek érdeklődése a fejlődő országok felől fokozottan Európa és a balti térség felé tolódott, a korábbi Amerika-ellenes attitűdöt pedig felváltotta a transzatlanti kapcsolat és a svéd-amerikai viszony megerősítésére való törekvés. John F. Kennedy szavaival „a belügyeket és a külügyeket elválasztó vonal olyan átlátszóvá vált, mint a vízre rajzolt vonal."96 A megállapítás különösen érvényesnek tűnik a kortársak által „Janus-arcúként" jellemzett, a Nyugat és a Kelet számára mást-mást üzenő Finnország esetében. A külpolitikai döntéshozatal során a nyugati államokhoz ezernyi ideológiai, kulturális és gazdasági szállal való kötődés mellett a nemzeti önállóság érdekében figyelembe kellett vennie az 1270 km hosszú finn-szovjet/orosz határvonalat.97 A külpolitikai mozgásteret illetően Finnország helyzete gyökeresen eltért Svédországétól, az aktív svéd külpolitikával szemben a finn semlegességi politikát leginkább a „passzív" jelzővel írhatjuk körül. A többi semleges államtól eltérően Finnország esetében szerződéses kötelezettség (az 1948-as BEKS-egyezmény) szabályozta a biztonsággal összefüggő kérdéseket.98 A finn politikai elit ki nem mondott célja volt, hogy mindent megtegyen a szovjet katonai segítség elfogadásának elkerülése érdekében, egyúttal a külpolitikát a belpolitikai érdekérvényesítés eszközeként használta fel. Kekkonen idején alakult ki az a gyakorlat, miszerint a külpolitikai döntéshozatalt meghatározó köztársasági elnök a KGB-kirendeltség vezetőjén keresztül, a kormány és a külügyminisztérium megkerülésével tartott fenn közvetlen kapcsolatot a Kreml vezetőivel. A szovjet érdekek figyelembevétele a belügyekben is jellemzővé vált, kormányalakításban például kizárólag a szovjet 2005. ősz-tél 53
