Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - ÉSZAKI RÉGIÓ - Vincze Zsuzsa: Norvégia : Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között
Vincze Zsuzsa Hasonló hatása van a konszenzuális demokrácia norvég modelljének is, melynek egyik igen fontos jellemvonása a többpártrendszer, valamint az ellenzék bevonása a kormányzásba - koalíciós vagy kívülről támogatott kisebbségi kormányok formájában. Norvégia, más skandináv államokhoz hasonlóan, moderált többpártrendszerrel rendelkezik, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az elmúlt hatvan évben mindig legalább öt párt képviseltette magát a jelenleg nyolc párttal működő parlamentben, 1971 óta pedig kisebbségi kormányok vannak hatalmon. A konszenzuális modell így egyfelől hozzájárult ahhoz, hogy a koalíciós kormányzás révén az emberi jogokat felkaroló kis pártok is döntési pozícióba kerüljenek, másfelől a kisebbségi kormányok korábban említett sebezhetősége kormányzati önérdekké tette az általánosan elfogadott humanitárius célokat. Az így elfogadott döntések emellett nagyobb támogatást tudhatnak magukénak, hiszen több politikai szereplő bevonásával születtek, mely előfeltétele a koherens politikának. A harmadik lényeges tényező a konszenzusorientált politikai kultúra, mely utalhat a társadalom - vagy akár az egyes egyének - politikával, illetve politikai intézményekkel kapcsolatos attitűdjeire, de egyben a politikai elitnek a demokratikus versenyről és együttműködésről alkotott elképzelésére is. Norvégia esetében mindkét szinten a kompromisszumkeresés és együttműködés légköre jellemző.44 Ez messzemenően megkönnyíti a hosszú távon is következetes politikák kialakítását, hiszen nem kerül sor átfogó személycserékre vagy politikai irányváltásra kormányváltások idején, és a közvélemény is türelmesen fogadja a csak hosszú távon eredményeket felmutató emberi jogi erőfeszítéseket. így összességében igen kedvező (konszenzuális) légkörben hozzák, illetve hajtják végre a norvég külpolitikai döntéseket, ami egyértelműen hozzájárul a norvég külpolitikai célok megvalósításához. IV. A erőforrások megléte talán az első feltétel, amelyet az ember a humanitárius politikához vagy akár Norvégiához kapcsol. Fontos azonban különbséget tenni a pénzügyi és humán erőforrások között, melyek nem azonos mértékben állnak az ország rendelkezésére. A pénzügyi erőforrások megléte Norvégia esetében az 1970-es években kezdődő olajkitermelésnek köszönhető, amely igencsak megnövelte az állami bevételeket, és mára a világ egyik leggazdagabb országává tette a skandináv államot.45 Ez vitathatatlanul jó hátteret biztosított a nemzetközi emberi jogi programoknak és fejlesztési segélyeknek, az utóbbi tekintetében, bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) 0,92 százalékával 2003-ban Norvégia a világ legtöbbet adakozó állama lett.46 A pénzügyi források megléte ugyanakkor önmagában még nem garantálja egy külpolitika sikerességét, ahogyan azt Norvégia is több esetben tapasztalhatta. Jan Egeland 1988-ban írott könyvében még erőteljesen bírálja hazáját, amiért a segélyek mennyiségével próbálja meg elérni azt, amit jól tervezett programokkal és összetettebb módszerekkel kellene.47 Az erőforrások emberi oldalát tekintve más a helyzet, hiszen Norvégia mint kis lakosságú ország relatív hátrányos helyzetben van e téren. A humán erőforrások ilyen jellegű korlátozottsága is magyarázza, hogy Norvégia az 1980-as évekig a humanitárius politikák 24 Külügyi Szemle