Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - ÉSZAKI RÉGIÓ - Vincze Zsuzsa: Norvégia : Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között
Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között első olyan program volt, amelyet egy nem gyarmattartó állam kezdeményezett. Az amúgy relatív passzív norvég külpolitika ezen kivételét a munkáspárti kormány pozitív külpolitikai célok iránti igényével lehet magyarázni, mely az 1949-es, a kormánypárton belül is igen vitatott NATO-tagságot volt hivatott ellensúlyozni. A norvég humanitárius szerepvállalás mindazonáltal egészen az 1960-as, 70-es évekig nem volt különösebben jelentős, amikortól a csökkenő nemzetközi feszültség lehetővé tette Norvégia nagyobb aktivitását. így az 1970-es évektől már valóban a norvég külpolitika alappillérévé vált az emberi jogok védelme és az ahhoz szorosan kapcsolódó fejlesztési segélyezés. Ám ehhez további csoportérdekeltségekre is szükség volt. A kül- és biztonságpolitikai kérdések sokáig nem képezték belpolitikai viták tárgyát, mivel általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy az ország politikai hitelessége és biztonsága érdekében ilyen kérdésekben nemzeti és a pártpolitikai konszenzusra van szükség. Ez az elképzelés az 1960-as és 1970-es években kezdett megváltozni, amikor a hagyományos politikai törésvonalak elmosódásával új társadalmi fogódzkodót kerestek maguknak egyes kisebb pártok. A Stein Rokkan és Henry Valen34 által leírt hagyomá-nyos törésvonalak fellazulásához a norvég társadalom fokozódó homogenitása vezetett, amely maga után vonta a növekvő választói volatilitást és a pártverseny kiéleződését. A belpolitikai vitákba ekkor bevonódó új témakörök közt volt három külpolitikailag meghatározó kérdés is, melyek a norvég külpolitika sarkalatos pontjait képviselték: az elsősorban gazdasági érdekeket érintő európai integráció kérdése; a biztonságpolitikai szempontból meghatározó NATO-tagság; valamint a nemzetközi fejlesztés és segélyezés kérdése.35 A nagy politikai pártokat ez a helyzet új kihívás elé állította, hiszen a fentiek fényében nem rendelkeztek kiforrott külpolitikai programmal. Ez volt a helyzet a Norvég Munkáspárt (Det Norske Arbeideparti, DNA) esetében is, melynél belső törésekhez vezetett a nyílt külpolitikai állásfoglalás. Az 1950-es évek kompromisszuma után (keralai halászati projekt) a DNA 1961-ben ismét megosztottá vált - a NATO nukleáris programjával előtérbe kerülő- biztonságpolitikai kérdések mentén, és ez a Szocialista Néppárt (Sosialistisk Folkeparti)36 néven önállósuló csoport kiválásához vezetett. Mint új kis pártnak, a Szocialista Néppártnak önálló arculatra volt szüksége, mellyel egyértelműen elhatárolhatta magát a Munkáspárttól. Ennek érdekében a külpolitikai semlegesség és a humanitárius szerepvállalás társadalmilag széles körben támogatott politikái mellett léptek fel, ez utóbbit elsőként téve pártpolitikai programmá. A másik kis párt, amelynek fontos szerepe volt az emberi jogok norvég külpolitikában való meggyökeresedésében, a jobboldali Keresztény Néppárt (Kristelig Folkeparti, KrF). Az 1933-ban megalakult KrF hagyományosan elkötelezett a keresztény értékek és a morális kérdések mellett, amelyek azonban egyre kisebb tömegeket mozgattak meg a norvég társadalom modernizálódása következtében. Az 1981-es sikertelen koalíciós tárgyalásokat követően - melyek az abortusztörvény kérdésén buktak meg- a Keresztény Néppárt 1983-ban azzal a feltétellel csatlakozott Káré Willoch konzervatív kormányához, hogy a Norvég Fejlesztési Együttműködési Hivatal (NÓRÁD) minisztériu2005. ősz-tél 21
