Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Jeszenszky Géza: Tanulmányok a szuverén Magyarország külpolitikájáról
Folyóiratszemle élő magyar közösségeinek helyzete a kommunizmus bukásával rövid időn belül radikálisan megjavul, és ha gazdasági helyzetük nem is éri el azonnal a nyugati színvonalat, politikai-jogi téren körükben is érvényesülni fog a nyugat-európai fölvilágosult gyakorlat, s így jövőjük biztosítva lesz. A csalódás talán legszomorúbb, jellegzetes esetét mutatja be Hamberger Judit, aki könyvek és tanulmányok sorával bizonyította, hogy az egykori Csehszlovákia, annak utódállamai és magyar kapcsolataik kitűnő ismerője. Legújabb tanulmánya22 a hozzáférhető publikált források alapján igen fontos megállapításokat tesz, következtetéseket von le. Noha szememben nyitott kapukat dönget, de a magyar külpolitika valóban nem hangsúlyozza eléggé, hogy a magyar-szlovák viszony igazi kulcsa Szlovákiában (és nem Budapesten) van, az ottani többség és kisebbség viszonyának a függvénye. Ebből következik az a megállapítása is, hogy „az illető magyar kisebbségről a többség annak megkérdezése vagy igényeinek figyelembevétele nélkül dönt."23 Pontosan ennek megváltozását szorgalmaztam 1994-es párizsi beszédemben is. Ugyancsak lényeges megállapítás, hogy a szlovákiai magyar kisebbség mennyire fontos stabilizáló szerepet tölt be a szlovák politikában, s ennek érdekében komoly áldozatokat vállalt, kockáztatva saját választói előtti népszerűségét. Miközben kormányzati szerep- vállalásával nagyban hozzájárult Szlovákiának Meciar és korábbi szélsőséges nacionalista szövetségesei által erősen megtépázott nemzetközi tekintélye helyreállításához, az ország NATO- és EU-felvételéhez, az ellentételezés igen hiányos volt, 1998 óta a magyar közösség igényeit figyelmen kívül hagyó nyelvtörvény, és érdekeit súlyosan sértő köz- igazgatási beosztás született. Joggal írja a szerző: „Az ár és az erőfeszítés nagy, az eredmény, a hozadék kicsi."24 Az EU kiábrándító magatartására is joggal utal a szerző. Hamberger viszont hiányolja „a szlovák-magyar történelmi megbékélés elmaradt magyar gesztusai"-t. Az Antall-kormány erre számos kísérletet tett. Már konkrét szövegtervezetekről is tárgyaltam 1990-1991-ben Jan Carnogursky akkori miniszterelnökkel és Pavel Demes külügyminiszterrel, illetve 1992-ben utódjával, M. Knazkoval, majd Moravcik csehszlovák külügyminiszterrel, későbbi szlovák miniszterelnökkel és számos más politikussal, köztük a közelmúltban Szent Adalbert-díjjal kitüntetett Miklosko korábbi szlovák házelnökkel. Pozsonyban 1992-ben mondott nyilvános beszédemben25, majd szlovák lapoknak adott interjúkban elmentem odáig, ami a történelmi hitelesség keretébe belefér, sajnos azonban a szlovák társadalomba évtizedeken át belenevelt téveszmék és komplexusok miatt az álláspontok távolsága túl nagynak bizonyult.26 A magyar kormányok 1990-től következetesen támogatták azt az Európában nemrég még korántsem osztott tételt, hogy a Tátra alján - ahogy Minác fogalmazott - „egy nemzet él," hogy a szlovákok nem csehek, és joguk van az önrendelkezésre. Szlovákia európai integrációját és NATO-tagságát is támogatták az egymást váltó magyar kormányok, csak abban volt közöttük különbség, mennyire ragaszkodtak ahhoz, hogy ezzel párhuzamosan a jelentős számú és arányú magyar nemzetiség jogos törekvéseit is elégítse ki a szlovák alkotmány és az új állam törvényhozása. Sajnálattal kell megállapítani, hogy 286 Külügyi Szemle
