Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Jeszenszky Géza: Tanulmányok a szuverén Magyarország külpolitikájáról
Folyóiratszemle gadhatók, kielégítők, biztosítják a jövőjüket; ezzel ugyanis az ország belső stabilitását is biztosítják, valamint erősítik a nemzetközi stabilitást és biztonságot is." Martonyi János akkori külügyminisztériumi államtitkár ugyanitt kifejtette, hogy „a Balladur- kezdeményezésnek éppen az a lényege, hogy olyan országokat érint, amelyek mindegyike tagja akar lenni az Európai Uniónak; következésképpen az Európai Unió rendelkezik olyan ösztönző erővel, amivel ezeket az országokat a nemzetközi normákkal összhangban álló megállapodások kötésére rá tudja venni."17 Sajnos az ösztönzés féloldalasra sikerült, az új magyar kormány megkötötte a szerződés két szomszédjával, de mintegy az érintett kisebbségek feje fölött, nem ragaszkodva azok elvárásaihoz. Dunay alig több mint egy oldalon tárgyalja a Horn-kormány külpolitikáját. Jelentős érdemének tudja be a Szlovákiával, majd a Romániával kötött szerződést és azt állítja, hogy ezek révén javult a két országban élő magyarok helyzete. Mivel a szerződések elvét csak helyeselni lehetett, ellenzéki képviselőként elvetésükkel nem értettem egyet, de hiányosságaik miatt támogatni sem tudtam ezeket. Beigazolódtak a közvetlenül érintett magyar közösségek és a hazai ellenzék aggodalmai, hogy a szerződésekből kimaradt elemek miatt nem fognak megoldódni a magyar kisebbség legfontosabb problémái, miközben a világ kényelemesen azt fogja hinni, hogy most már minden rendben van, a „magyar kérdés" lekerült a napirendről. A szerződésekkel kapcsolatos bírálatomat itt nem kívánom megismételni, azt megtettem hivatkozott írásaimban. Úgy vélem, tíz évvel a két szerződés megkötése után megállapítható, hogy a szerződésekben foglalt szándékok, az ígéretes nemzetközi elvek (köztük az 1990-es EBEÉ- ajánlások és az Európa Tanács 1993/1201-es ajánlása) jó része nem valósult meg. Ami kedvező változás e két szomszédunknál történt, az elsősorban a magyar pártok választási sikereinek és ennek nyomán kormányzati szerepvállalásuknak köszönhető. Az Orbán-kormány nemzetpolitikájáról Kiss helyesen - és bíráló él nélkül - állapítja meg, hogy a magyar állam érdekeinek képviselete mellett - konzervatív elődjéhez hasonlóan - a határokon átívelő egész magyar nemzet érdekében igyekezett politizálni. Ezt egyrészt az EU regionalizmust és a helyi közösségeket támogató elveire hivatkozva tette, másrészt az a meggyőződés vezérelte, hogy ezzel a stabilitást mozdítja elő. Dunaynak nincs sok mondanivalója az Orbán-kormány első két évéről, a koszovoi válság idején tanúsított magyar magatartást pedig dicséri, amiért „lojális szövetségesnek bizonyult, nem bonyolította a döntéshozatalt, nem állt elő méreteivel és tapasztalataival arányban nem álló rendezési javaslattal, [...] nem játszotta túl szerepét a szövetségben, [... ] többnyire defenzívába szorította a Szocialista Párt baloldalán elhelyezkedő ellenzékieket, akik a szövetségesi szolidaritás erőteljes korlátozására hívtak fel a konfliktusban." Ezek kiérlelt és megalapozott szavak, de a státus, avagy kedvezménytörvény kérdésében Dunay fogalmazásai ismét harciasán elutasítóak. Ügyet sem vetve szomszédaink és más államok hasonló célú és jellegű törvényeire, és elferdítve a Velencei Bizottság inkább kedvező állásfoglalását, lényegében a szlovák és a román elutasítással 284 Külügyi Szemle
