Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - NEMZETKÖZI JOG - Szigeti Péter: Az erőszakhasználatot legitimáló jelenkori politikai eszmék és a nemzetközi jog
Szigeti Péter hogy kilépjen az állam által elfogadott (és polgáraira nézve kötelezővé nyilvánított) fegyverszüneti vagy békemegállapodáson, és „saját kezébe vegye a haza védelmét".66 2. A partizán, miközben elismeri és betartja a jus in bellot, egyszerre próbál hadviselő és civil lenni: tudatosan pajzsként és túszként használja saját megszállott népét, akiktől függ nem csak ellátása és támogatása, hanem védelme terén is függ; addig nem lehet megállítani, amíg a megszállók betartják a jus in hellot. A partizán tehát tudatosan és kétszínűén provokálja a megszállókat, és erre a gyöngeségéből fakadó szükségszerűség eszméjéből keres igazolást; támogatottsága (és győzelmi esélyei) aszerint növekednek, minél kevésbé tartja be ellensége a hadijogot.67 Ennek megfelelően, a sikeres partizánellenes hadműveletek (tulajdonképpen egyben politikai műveletek) vidéki-paraszti hátországuktól fosztják meg a partizánokat - politikai rendezéssel, földosztással, jutalmakkal, amnesztiával, esetleg jóléti növekedést eredményező áttelepítéssel - miközben katonailag csak kicsi, magasan képzett, fegyelmezett, harcmodorukat tekintve „ellenpartizánoknak" nevezhető egységeket vetettek be ellenük.68 Ha a partizán ellen megkülönböztetés nélkül próbálnak harcolni, és a partizán megfelelő politikai támogatással rendelkezik, a gerillaháború könnyen és gyorsan átalakulhat totális népfelkeléssé, ahol gyakorlatilag minden ellenséges civil egyben hadviselő.69 Egy ilyen háború katonai eszközökkel megnyerhetetlen, legfeljebb népirtással vagy elűzéssel fejezhető be; mondhatjuk, a háború mint politikai eszköz itt alkalmaz- hatatlan, a rendezés lehetősége visszatér politikai szintre. A terrorista ezzel szemben már nem csak saját oldalán, de az ellenség oldalán is megszünteti a hadviselő-nem hadviselő különbséget. A terrorizmus nemzetközi jogi definíciójában, akárcsak az agresszióéban, sohasem sikerült megegyezni az államoknak; a terrort, kétszáz éves története során,70 összekötötték állami cselekedetekkel csakúgy, mint államellenesekkel, célpontjai között éppúgy voltak gondosan kiválasztott magas tisztségviselők, ahogy véletlenszerűen célpontnak kitűzött névtelen átlagemberek csoportjai. A terrorizmus valójában harcmodor, melynek lényege a korlátlan félelemkeltés. A terrorista véletlenszerű, a bűnösséget nélkülöző (vagy egész népekre, társadalmi csoportokra válogatás nélkül kiterjesztő) célpontválasztásának célja teljes társadalmi rendszerek destabilizálása; vagy fordítva, társadalmi támogatottság nélküli rezsimek fenntartása. Az állami terror, ha még alatta marad a népirtás mércéjének, nemzetközi jogilag ma is beliigynek számít, ezért továbbiakban csak az államellenes terrorról írok. Ennek történelmileg is kétféle módszere volt, melyet Walzer után nevezhetünk „régi" és „új" terrorizmusnak - hozzátéve a Walzer által 1977-ben még nem ismert „legújabb" formáját, melyet az iszlám szélsőségesek testesítenek meg. Walzer két korszaka a második világháború előtti („régi") és utáni („új") terrorizmusokat különbözteti meg, a fordulópontnak pedig a második világháborús terrorbombázásokat tekinti, mint olyan, végül minden hadviselő által elfogadott erőszakos módszert, mely megkülönböztetés nélkül ölt, és melyet nem állami csoportok a háború után le tudtak utánozni.71 240 Külügyi Szemle
