Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Győri Enikő: Tizenöt kísérlet a szuverenitásvesztés ellensúlyozására. Nemzeti parlamentek az Európai Unióban
Nemzeti parlamentek az Európai Unióban tudó személyzetre, a dokumentumok számítógépes tárolásához, csoportosításához és feldolgozásához értó' munkatársakra is. Mindehhez, kétségtelen, anyagi erőforrásokra van szükség; e nélkül marad a tökéletes ráutaltság a kormányra. A saját tájékozódási csatornák kiépítése, a kapcsolatépítés szintén forrásigényes, de e nélkül a parlamentek nem számíthatnak arra, hogy hallatni tudják a szavukat integrációs ügyekben. Szintén a legtöbb modell hibájaként lehet felhozni, hogy a törvényhozásokon belül az integrációval foglalkozó testületek és a szakbizottságok között nincs vagy minimális az együttműködés. Ezen a helyzeten javíthat, ha az illetékességi körükbe tartozó dokumentumokat rutinszerűen megküldik nekik, ha feljogosítják őket arra, hogy a kormánytól igény szerint további tájékoztatást kapjanak, ha véleményt fogalmazhatnak meg az integrációs bizottság számára. A teljes szétszabdaltság, tehát ha uniós ügyekben minden jogosítványt a kérdésben kompetens bizottságra ruháznánk, megítélésem szerint nem lenne célravezető. Akkor a törvényhozás a részérdekek foglyává válna, s képtelen lenne a szintetizálásra, a nemzeti érdek következetes képviseletére. A szakbizottságok hozzáértése ugyanakkor nem nélkülözhető, tehát egy egészséges egyensúlyra kell törekedni a törvényhozás testületéi között. Ennek kulcsa az információáramlás szabályainak kimunkálása és a világos munkamegosztás a szakbizottságok és a parlamenti integrációs testületek között. Ebből a szempontból is a finn modell működik a legjobban: a szakkérdéseket a szakbizottságok véleményezik, de az utolsó szó a minden ügyre rálátással rendelkező nagybizottságé. Szólni kell arról is, hogy még a legalaposabban ellenőrző törvényhozások sem a kizárólagos partnerei a kormányoknak. Több országban, például Dániában az állami bürokrácián túl az érdekképviseletek intézményesen vesznek részt a kormányzat uniós álláspontjának kialakításában. Arra sincs garancia, hogy minden egyeztetés a parlamentekben, azok integrációs testületéiben történik; sokszor a pártok informális, színfalak mögötti egyeztetése vezet el a végleges pozíció kialakulásához. Ez ellen csak annyiban tehetnek a törvényhozások, hogy ők is kapcsolatot tartanak a többi szereplővel. A parlamentektől független hiányosság, hogy az unió tanácsában sok dolog még mindig titokban történik. Ma már könnyebb hozzájutni a szavazási eredményekhez, mint korábban, de a jó néhány ügyben a döntés zárt ajtók mögött, voksolás nélkül, alkuk útján születik. Ezek létrejöttét pedig nehezen befolyásolhatják a szigorú, kötött mandátumot nem adó parlamentek. A brüsszeli egyeztetés mindig is a kormányok feladata marad, s nem is lenne tanácsos, hogy e kérdésben túlzottan leszűküljön a mozgásterük (a mozgástér beszűkülését az erős modellek egyik fogyatékosságaként neveztem meg). Végezetül az összes modell - a legerősebbtől a leggyengébbik - kénytelen szembesülni azzal a már említett problémával, hogy a minősített többségi szavazás révén a törvényhozások által képviselt, majd esetleg kormányállásponttá előléptetett véleményt a többi tagállam leszavazza. Ezen pedig semmilyen belső törvényhozási eljárás sem segíthet. Azzal, hogy a tagállami parlamentek a csatlakozási szerződést ratifikálták, ebbe a hiányosságba végérvényesen beletörődtek.18 2004. tavasz-nyár 91
