Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Győri Enikő: Tizenöt kísérlet a szuverenitásvesztés ellensúlyozására. Nemzeti parlamentek az Európai Unióban
Győri Enikő törvényhozás illetékességet követel magának integrációs kérdésekben, tehát olyan ügyekben, melyekkel kapcsolatban kompetencia-vita korábban nem merült fel, s ahol a kormány (európai szinten a bizottság, illetve a tanács) kizárólagos jogkört tulajdonított magának. Delors kifakadása annak volt köszönhető', hogy a dán parlamenti bizottság olyan hatalmat vívott ki magának az Európa-politika terén, mely példa nélküli volt a kontinensen, s melyet úgy lehetett értékelni, hogy az csak tovább bonyolítja az amúgy sem egyszerű közösségi döntéshozatalt. A nyolcvanas, de különösen a kilencvenes évek fejleményei, az integráció elmélyítése, az eló'készületek az uniós alkotmány elfogadására új problémákat hoztak fel. Az egységes piac létrejötte, majd az Európai Uniót megteremtő' szerződés és annak felülvizsgálatai (az amszterdami, illetve a nizzai szerződés, valamint a 2004. október 29-én aláírt, de még nem hatályos, az Európai Alkotmány létrehozásáról szólós szerződés (a továbbiakban: az EU Alkotmánya) jelentősen átalakították a törvényhozói kompetenciákat azzal, hogy bővítették a közösségi döntéshozatallal meghatározandó kérdések körét. Egyes számítások szerint a kilencvenes évek eleje óta az unió tagállamaiban érvényes jogszabályok ötven százaléka közösségi eredetű, s ez a szám - a gazdaságra vonatkozó szabályok esetében - a gazdasági és pénzügyi unió beteljesülésével nyolcvan százalékra ugrik fel.5 Az unió 1993-as megszületése óta már nem csak az egységes piacra vonatkozó szabályok meghozatala került át Brüsszelbe, hanem az élet mind több területén onnan jön az irányítás. Olyan, az államok létéhez szorosan kötődő, attól elválaszthatatlannak tűnő kérdésekben történik mind gyakrabban összeurópai szabályozás, mint például a pénzpolitika vagy a menekültügy. Ezáltal a nemzeti parlamentek szerepe is átértékelődik, hiszen e testületek megszűntek kizárólagos törvényalkotók lenni. A kérdés az, hogy a folyamatok milyen szerepre kárhoztatják a jövőben az EU-ban a nemzeti törvényhozásokat. Az európai jogszabályok szorgos másolói, átültetői lesznek, vagy pedig alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez, átalakítják működésüket és megőrzik - már amennyire erre lehetőség nyílik - befolyásukat.6 Nem arról van szó, hogy a nemzeti parlamentek felett a közösségi döntéshozatallal végleg eljárt az idő, de adaptálódásukra mindenképp szükség van. Az európai jogalkotás folyamata nincs valós parlamenti kontroll alatt. Az Európai Parlament jogköre a közösség megalakulása óta folyamatosan szélesedett, de még mindig nem jutott minden kérdésben társ-döntéshozói szerephez a testület. A demokrácia-deficit annál jelentősebbé válik, minél több szabály európai szinten születik meg. A polgárok azon érzése, hogy mindenről a távoli Brüsszelben, a fejük felett döntenek, egyre erősebb lett, különösen azon országokban, ahol a nemzeti függetlenségre, önazonosságra mindig is nagy hangsúlyt helyeztek. Ezt jól mutatták a maastrichti szerződés és ennek felülvizsgálatai (Amszterdam, Nizza) ratifikálása körüli bonyodalmak, különösen, ahol népszavazással kívánták a kormányok az egyezményt megerősíteni.7 Az eddig európai ügyekben engedelmeskedő, a kilencvenes évek elejére azonban - úgy tűnik - passzivi64 Külügyi Szemle
