Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 3-4. szám - EURÓPAI UNIÓ - Tóth Kristóf: Az Európai Unió helye az új világrendben
Az Európai Unió helye az új világrendben Úgy tűnik tehát, hogy a nemzetközi problémákat nem lehet megoldani az európai elképzelés szerint, és itt nem csak a megfelelő' katonai erő hiányáról, valamint az európai idealizmus abszurditásáról van szó. Bár az európaiak - szemmel láthatóan - tényleg kizárták egymás között az erő alkalmazását, de ez még közel sem jelenti azt, hogy együtt és egyetértésben építenék az európai paradicsomot. Számos és gyakran nagyon eltérő nézet létezik Európa jövőjéről, sok esetben lehettünk tanúi az egymás iránti bizalmatlankodásnak, a hangzatos szavak mögött meghúzódó, többnyire divergens nemzeti érdekeknek, a hatalmi emlékek szülte „idejétmúlt" impulzusoknak, a bővítéssel előtérbe kerülő intézményi reformok problémáiról, az erősödni látszó demokratikus deficitről stb. nem is beszélve. Úgy látom tehát, hogy Európa még távol áll attól a globális szerepvállalástól a nemzetközi politikai viszonyok vonatkozásában, mellyel vezetői kecsegtetnek bennünket. Álláspontom szerint a jelenlegi Európai Unió nem állná meg a helyét a nemzetközi politikai térben az óceán másik oldaláról kapott védelmi ernyő nélkül. Egyetértésben azzal, amit Böröcz József28 a keleti bővítés vonatkozásában az EU birodalmi vonásairól írt, én úgy látom, nem kell tartanunk attól, hogy Európa a belátható jövőben mint birodalmi tényező jelenik meg a nemzetközi viszonyok színpadán. Ha a birodalom kérdéskörének aspektusából vesszük górcső alá Európát, akkor azt mondhatjuk, hogy még a „magország" kiépítésének bizonytalan és kétséges kimenetelű lépéseinél sem igen tart. Sem az előzőekben külső tényezőnek nevezett nemzetközi tér, mindenekelőtt az Egyesült Államok unilateralizmusa, sem pedig a belső tényezők nem kedveznek ahhoz, hogy jelenleg és a közeljövőben az EU esz- szenciális szerepet töltsön be a világban. Sokkal előrelátóbb lenne az Európai Unió, ha - legalább ideiglenesen - elfogadná a gyengébb szerepkörét, és óvakodna az Egyesült Államok unilateralizmusának bírálatától, már csak azért is, mert - ahogyan Kagan is utal rá - ha az USA megelégeli a becsmérlő szavakat, Európa könnyen egyedül találhatja magát. A mélyülő „transzatlanti rés" azonban Amerikának sem jó, mert mint Kagan előrevetíti: „Ha a Nyugat (tartósan) megosztottá válik, eltűnik" (Kagan 2003, 80. o.). Mivel valójában semelyik félnek nincs szüksége arra, hogy a „Nyugaton" belül „civilizációs összecsapásra" kerüljön sor, így nemigen marad más alternatíva, mint amit Kagan is javasol: az amerikaiaknak, (de főképp) az európaiaknak az a (ideiglenes) feladatuk, hogy „alkalmazkodjanak az USA hegemóniájának új realitásaihoz."* 2004. ó'sz-tél 111
