Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 3-4. szám - EURÓPAI UNIÓ - Tóth Kristóf: Az Európai Unió helye az új világrendben
Tóth Kristóf siti előnyben, vagyis a számtalan szerződésben, uniós jogszabályban és precedensben testet öltő joganyagot látná szívesen. Egy formális, írott alkotmány ugyanis - Blair érvelése szerint - automatikusan maga után vonná az európai alkotmánybíróság eljárása keretében a „judicial review" intézményét, amely valójában egy demokratikusan megválasztott politikusokból toborzott testület általi „political review" lenne. E vonatkozásban új elem, hogy Blair egy az alapelvekről szóló nyilatkozat, állásfoglalás (Statement of Principles) létrehozását tartja célszerűnek, mely nem jogi, hanem politikai dokumentum lenne. Ez az állásfoglalás a három szint, az európai, a nemzeti és a regionális szintek közötti kompetenciák elosztását tisztázná, „rögzítené". Ami pedig a szorosabb együttműködést (enhanced cooperation) illeti, Blair nem utasítja el, hogy azon államok, amelyek hajlandók és képesek is rá, erre az útra lépjenek. Azt azonban már igen, hogy ezen államok egyfajta „kemény magot" alkossanak - közös intézményeket kialakítva - kizárva ezzel másokat. Blair „Európa-víziója" tehát nem más, mint a fennálló struktúra konzerválása, „a kormányköziség és a szupranacionalizmus eddig példátlan kombinációja". Gazdasági unió (annak elemeire is a szelektív adaptáció az irányadó), politikai unió nélkül. Látható tehát, hogy az Európa jövőjéről szóló vita résztvevői - mindenekelőtt az unió vezető nagyhatalmai - közel sincsenek azonos állásponton sem a célokat, sem a megvalósítás mikéntjét illetően. Nem is beszélve az egyes koncepciókon belüli homályosan kifejtett és sok tekintetben megkérdőjelezhető területekről (például gravitációs központ, a többsebességes Európa). Bár közös vonásként a nemzetállam mint alap és az uniót világhatalommá tenni akaró elképzelés megfigyelhető valamennyi koncepcióban, azonban úgy tűnik, erre a területre kiemelten igaz az a korábbi általánosító megjegyzés az EU-val kapcsolatban, miszerint egy-egy témakörnek a szervezet napirendjén történő feltűnése és valóra váltása között gyakran telik el hosszú idő, nem egyszer több évtized. Hiszen itt már - a politikai integráció nézőpontjából megközelítve - a nemzeti szuverenitás esetleges feladásának húsba vágó kérdéseiről van szó. Amikor ugyanis politikai integrációról, közös kül- és biztonságpolitikáról beszélünk, ezek a kérdések nem megkerülhetők. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az unió e tekintetben, ha ideiglenesen is, de zátonyra futott, s a kormányközi vagy nemzetállami logika erősebbnek tűnik a közösnek nevezett érdekeknél. Melyik európai állam lenne ugyanis hajlandó - a politikai integráció következtében - saját érdekeinek csorbítása árán lemondani szuverenitásának sarkos elemeiről például egy valóban közös európai külügyminisztérium javára, ahol az egész unióra vonatkozóan alakítják ki a külügyi stratégiát, nyilvánvalóan sértve ezzel egyes nemzetállami érdekeket. Hajlandó lenne-e Nagy-Britannia és/vagy Franciaország lemondani BT-tagságáról, hogy helyüket egy egységes uniós képviselet vegye át? Lemondanának-e nukleáris fegyvereikről a közös hadsereg javára? Ki(k) vezetné(k) a közös hadsereget, s ebben milyen szerepet tölthet be a NATO? Ha azonban nem tűzünk ki célul ilyen mélyreható politikai integrációt, és a fennálló kormányközi 94 Külügyi Szemle