Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 3-4. szám - EURÓPAI UNIÓ - Tóth Kristóf: Az Európai Unió helye az új világrendben
Az Európai Unió helye az új világrendben gi egyensúlyrendszer - változatlan nemzeti irányultságával, koalíciós kényszereivel, klasszikus érdekpolitikájával s a nacionalista ideológiák és konfrontációk folyamatos veszélyével együtt. Átfogó rend híján az államok kettéosztott rendszere hosszú távon a bizonytalanság földjévé tenné Európát, középtávon pedig e hagyományos keleteurópai konfliktusokat újra kiterjesztené az EU-ra is. Ennek legnagyobb vesztese éppen Németország lenne." így tehát - Fischer álláspontja szerint - az EU elháríthatatlan bővítéséből fakadó következmény úgy hangzik: „erózió vagy integráció." Természetesen integráció - méghozzá politikai - teszi le voksát Fischer. A megoldás pedig az, hogy „át kell térni az unió államszövetségi formájáról egy európai föderáción belüli teljes parlamentarizációra, ahogyan azt Robert Schuman már ötven évvel ezelőtt követelte. Ez nem kevesebbet jelent, mint európai parlamentet és európai kormányt, amely tényleges törvényhozói és végrehajtói hatalmat gyakorol a föderáció keretei között. Ennek a föderációnak pedig alkotmányos szerződésen kell alapulnia." A európai föderáció itt vázolt struktúrája ugyanakkor nem jelenti a nemzetállamoktól való megszabadulást Fischer értelmezésében, sőt épp ellenkezőleg: „Az európai integráció kiteljesítése csak azon az alapon lehet sikeres, hogy a szuverenitást megosztjuk Európa és a nemzetállamok között." Konkrétan a tagállamok egy kisebb csoportjának előőrsként való fellépését tartja kívánatosnak, mely úgynevezett „gravitációs központ"-ként működne néhány olyan állam részvételével, „amely mély európai meggyőződésből hajlandó és képes is előrelépni a politikai integráció terén". Ugyanakkor nem ad egyértelmű választ arra, hogy ez a „gravitációs központ" az EU alapító tagjait, a tizenegy euróországot vagy egy másik csoportot is magába foglalná-e, azonban egyvalami mindenképpen biztos: „a lehető legszorosabb német-francia együttműködés nélkül a jövőben sem sikerülhet semmiféle európai vállalkozás." Ez a még bizonytalan összetételű gravitációs centrum aztán, a politikai integráció kiteljesítésének folyamán előőrssé, mozdonnyá válna, tartalmazva természetesen a későbbi föderáció minden elemét. Fischer „élcsapatának" azonban fontos jellemzője a Lamers-Scháube-féle „központi Európa" koncepciójával szemben, hogy annak „sohasem szabad exkluzív jellegűnek lennie" és „nyitva kell állnia az EU minden tagállama és tagjelöltje előtt, ha azok egy bizonyos időpontban részt kívánnak venni benne". Végeredményben az út, melyet Joschka Fischer kínál és melyet személyes jövőképének tart: „megerősített együttműködés, majd egy európai alkotmányos szerződés és Robert Schuman nagy eszméjének, az Európai Föderációnak kiteljesítése." Az első válaszok egyike Fischer gondolataira a Francia Köztársaság elnökétől érkezett 2000. június 27-én. Jacques Chirac, aki kétségtelenül hivatalos minőségben beszélt a berlini Bundestagban, másként jelölte meg a hangsúlyokat. Elkerülendő azt, hogy közvetlenül szembehelyezkedjen Fischer látomásával, azt emelte ki, hogy: „Egyelőre nem lehet megmondani, miként fog festeni ez a jövőbeli Európa."19 Ennek ellenére világos volt, hogy álláspontja több vonatkozásban különbözik Fischerétől: 2004. ősz-tél 89
