Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE - Füsti Molnár Zsuzsa: Paul Bracken: A fegyverzetellenőrzés (újbóli) átgondolása
Paul Bracken: A fegyverzet-ellenőrzés (újbóli) átgondolása sen lefékezte az atombomba terjedését, azonban az új atomhatalmakra már nem volt hatással. Az 1990-es évekre Izrael, Pakisztán és India atomhatalommá vált, Kína is modernizálni kezdte nukleárisfegyver-készleteit, sőt Észak-Korea is szerzett atombombát. Az 1990-es években a megállapodásokra épülő fegyverzet-ellenőrzés, az ekkor megkötött új szerződésekkel (CTBT, START, NPT, ABM) már nem tudta visszafordítani ezeket a fejleményeket, és nem tudta csökkenteni a nukleáris háború veszélyét. Ekkorra egy új atomkor alakult ki, amelyre erősen rányomta bélyegét az India és Pakisztán közötti rivalizálás a nukleáris fegyverek gyártása terén, a fenyegető közel-keleti helyzet valamint a Koreai-félszigeten kialakult feszültségek. A hagyományos fegyverzet-ellenőrzés már nem tudott sikeresen szembenézni az új kihívásokkal: a multilaterális keretek helyett inkább az egyoldalú kezdeményezés vált szükségessé, a passzív viselkedés helyett pedig az aktív fellépés bizonyult sikeresnek. A fegyverzet-ellenőrzés új lehetőségeinek elemzésénél a szerző elsősorban az „engedélyezett nukleáris világ" fogalmát emeli ki, amely szerint komolyan át kellene gondolni, hogy mely országok rendelkezhetnének legitim módon atomfegyverekkel. Azt, hogy ezt ki dönthetné el, természetesen attól függne, hogy kinek a kezében van a legnagyobb hatalom, tehát jelen esetben az Egyesült Államok. Az pedig, hogy mely országok lehetnének e klub tagjai és melyeket kell kizárni belőle, attól függne, hogy menynyire veszélyesek (a nukleáris fegyverekkel rendelkező Észak-Korea és Irán sokkal veszélyesebb, mint például Izrael és India), ez pedig végső soron politikai rendszerük jellegén múlik. A fegyverzet-ellenőrzés másik fontos lehetőségét az első csapásról való lemondás vállalása jelenti. Az Egyesült Államok korábban ezt nem vállalta, mivel ha ezt tette volna, megnőtt volna az Európával szembeni, konvencionális fegyverekkel történő szovjet támadás lehetősége. Ma már azonban a „no first-use" vállalása komoly eredményt jelenthet, annál is inkább, mivel azt ki lehetne terjeszteni az összes tömegpusztító fegyverre, köztük a biológiai és vegyi fegyverekre is. Ennek keretében az Egyesült Államok „no first-use" megállapodásokat köthetne azokkal az országokkal, amelyek biztosan rendelkeznek tömegpusztító fegyverekkel és azokkal is, amelyek feltételezhetően rendelkeznek. Ez a lépés természetesen nem akadályozhatná meg a tömegpusztító fegyverek elterjedését, ám fontos nemzetközi normává tenné az amerikai kötelezettségvállalást. Végezetül a rakéta védelmi és biztonsági garanciák nyújtása is jelentősen hozzájárulhat az atomfegyverek számának csökkenéséhez. Ez azt jelentené, hogy az Egyesült Államok rakétavédelemben részesítené azokat az országokat, amelyek lemondanának a saját nukleáris elrettentés eszközeinek kiépítéséről. Ez nyilvánvalóan Washington szövetségeseinek védelmét jelentené, amely kiterjeszthető lenne a civil lakosság védelmére is. És paradox módon éppen a hagyományos fegyverzet-ellenőrzés által elvetett rakétavédelem nyithatna új távlatokat az új értelemben vett fegyverzet- ellenőrzés - és általa a béke megteremtése - előtt. Füsti Molnár Zsuzsa 2004. tavasz-nyár 2 89