Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - MAGYARORSZÁG ÉS A SZOMSZÉDOS ÁLLAMOK - Szilágyi Imre: Magyarország és a délszláv térség 1990 után
Szilágyi Imre lis helyzetét figyelembe vettük, részben a körültekintő nyilatkozatok által, részben pedig a konkrét problémáik kezelése kapcsán. így például a válság idején lehetővé tettük egyes vajdasági területek áramellátását."83 Fontos szempont volt, hogy a balkáni helyzetet a nyugati hatalmak a délkelet-európai stabilitási egyezmény keretében kívánták kezelni. A magyar kormányfő ezzel összefüggésben a szarajevói konferencia után kijelentette: „Magyarország fontos szerepet játszhat a délkelet-európai régió stabilizálásában, jóllehet, nem tartozik a térséghez."84 Tény, hogy Magyarország a továbbiakban valóban fontos szerepet töltött be, de a mondat mögöttes hátterét egy a stabilizációs egyezmény háttér összefüggéseit feltáró szlovén forrás árulta el. Ebből megtudhattuk, hogy 1999. július 24-én „Finnország mint az EU elnöklő országa és Bosznia-Hercegovina mint vendéglátó ország azt javasolták, hogy a logisztikai nehézségek miatt két napig tartó konferencia első napját (1999. július 29-én) nevezzék „regionálisnak", s ezen csak Délkelet-Európa országai vennének részt. (...) A szlovén delegációt Ernest Petrie külügyi államtitkár vezette, aki utalt a Szlovén Köztársaság külpolitikai helyzetére és arra a tényre, hogy Szlovéniának nincs szüksége segítségre. Hasonló álláspontot képviselt a magyar delegáció is, és ehhez csatlakozott Horvátország is. Mindhárom ország határozottan ellenezte, hogy a szarajevói konferencia első napját „regionális találkozónak" nevezzék. (...) Szlovénia azt az álláspontot képviselte, hogy ő, akárcsak Magyarország és Horvátország nem része a délkeleteurópai régiónak."85 Ez a három ország tehát a leghatározottabban ellenállt annak, hogy valamilyen módon a balkáni térség részének tekintsék, s ebben az összefüggésben azt hangoztatták, hogy ők nem részei a problémának, hanem olyan közép-európai államok, amelyek hajlandók részt venni a balkáni probléma megoldásában. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Magyarország ne lett volna tisztában azzal, hogy milyen lehetőségei, illetve feladatai vannak a délszláv térségben. Ennek egyik legékesebb példája éppen a délkelet-európai stabilitási egyezmény keretében megszervezett úgynevezett szegedi folyamat volt, amely azt is megmutatta, hogyan lehet sikeresen együtt kezelni a nemzetközi elvárásokat és a magyar érdekeket. A szegedi folyamat első lépéseként 1999. október 7-én megtartott konferencián a kezdeményezők arra törekedtek, hogy elősegítsék a jugoszláviai demokratizálódást. Ennek érdekében hívták össze „a jugoszláviai önkormányzatok polgármestereit és a média képviselőit, valamint a stabilitási paktumban érintett nemzetközi szervezetek és nyugat-európai városok és önkormányzati szövetségek képviselőit, továbbá a magyarországi megyei jogú városok és önkormányzati szövetségek képviselőit". A konferencián Németh Zsolt, a Külügyminisztérium politikai államtitkára kifejtette, azt remélik, hogy hamarosan Jugoszláviát is a stabilitási paktum tagjai között üdvözölhetik. Hangsúlyozta, hogy a demokratikus átalakulást alapvetően Jugoszlávián belül kell megszervezni, „külső erők mint (a) nemzetközi közösség csak segíthetik azt". Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a konferencia célkitű18 Külügyi Szemle
