Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Pintér Attila: Mecsetek és katonai barakkok között. A politikai pártok evolúciója a török politikai rendszerben
Pintér Attila készülő török fordítását leállították. A Demokrata Párt a modernizáló központtal szembenálló periféria pártja volt, amely azt a vidéki, vallásos, konzervatív lakosságot képviselte, amely 1950 után rádöbbent, szavazata ugyanannyit ér, mint a városi elité. 1946-60 között a küzdelem tehát valójában a Köztársasági Néppárt által megtestesített centrum és a Demokrata Párt által megtestesített periféria között zajlott.75 A vallásos kormányfő, aki 1959-ben túlélt egy repülőgép szerencsétlenséget, amelyben 15 ember vesztette életét, úgy vélte, Allah mellette áll és oltalmazza.76 A helyzet azonban más volt, a közigazgatási elit, a városi értelmiség és a hadsereg a köztársaság értékeire nézve egyre inkább fenyegetésnek vélte Menderes pártját, amely katonai beavatkozáshoz vezetett. A Cemal Gürsel tábornok és Alpaslan Türkes ezredes vezette 1960. május 27-i puccs a demokratikus rendszer restaurációjának programjával lépett fel.77 Külpolitikai téren Menderes kormányai tovább folytatták az Ismét Inönü által megkezdett irányvonal építését: Ankara 1952-ben csatlakozott az észak-atlanti szövetséghez, amelynek politikai-katonai vonatkozásán túl pszichológiai jelentősége is volt. Minden eddiginél szorosabb kapcsolat jött létre Ankara és Nyugat-Európa között, Törökország végérvényesen a szabad világ tagja lett. Az euroatlanti szövetség védőbástyának tekintette Törökországot, amelynek elsődleges feladata a Szovjetunió feltartóztatása volt. A NATO-csatlakozás tovább mélyítette az arabok és a többi muszlim ország ellenszenvét, hiszen Törökország az „ellenséges táborba" került. Az arab-török kapcsolatokat a következő tények befolyásolták: Az arabok az I. világháború idején az antant oldalára állva vívták ki függetlenségüket az Oszmán Birodalommal szemben; az arabok a Török Köztársaság által 1923 után bevezetett, a vallást is érintő reformokat az iszlám elvetéseként értékelték; Törökország volt az első muszlim ország, amely elismerte Izraelt, és diplomáciai kapcsolatot létesített vele. A relációt tovább rontotta az 1955-ben megkötött Bagdadi Paktum, amelyet az arab országok csak „török paktunT'-nak neveztek, és az 1957-ben meghirdetett Eisenhower-doktrína - a Truman-doktrína közel- keleti újrafogalmazása -, amely szerint az Egyesült Államoknak a „nemzetközi kommunizmus közvetlen vagy közvetett agressziója esetén" joga van beavatkozni az események menetébe. A Menderes-kormány a további amerikai pénzügyi támogatás reményében elfogadta a doktrínát. A török-görög relációban és a Balkánon Menderes kormányai az évtized közepéig tovább haladtak a korábban, még Atatürk és Venizelosz által megkezdett úton. Ennek fontos állomása volt az 1953-ban Ankara, Athén és Belgrád részvételével kötött Balkánpaktum, amely elsősorban a szovjet befolyás mérséklését célozta. Az együttműködés tiszavirág életűnek bizonyult: az évtized közepén a szovjet-jugoszláv viszonyban jelentkező enyhülés, illetve a görög-török kapcsolatoknak a ciprusi kérdés miatt bekövetkező romlása pontot tett a hármas szövetség végére. 130 Külügyi Szemle
